Na, mit gondolsz?

– Nagy szám – dohogta a teknősbéka, amikor Akhilleusz utolérte. – Te a gyorslábú Akhilleusz vagy, én meg a teknős. Naná, hogy utolérsz. De be is tudod ezt bizonyítani?

– Kérlek alássan! – felelte a hős, azzal lecsatolta állandó jelzőit, s dárdájával a homokba írta a bizonyítást:

(A) Ha Akhilleusz gyorsabb a teknősnél, akkor utoléri.

(B) Akhilleusz gyorsabb a teknősnél.

(Konklúzió) Akhilleusz utoléri a teknőst. – Ezzel diadalmasan elvigyorodott.

– Igen? – nézett rá várakozásteljesen a teknős.

– Hát itt van! – bökött rá Thetisz fia dárdájával a konklúzióra.

– Látom – felelte a teknős. – Csak lassú vagyok, nem vak. De miért higgyem ezt el?

– Miért? Talán nem fogadod el (A)-t és (B)-t?

– Dehogynem!

– Na, akkor meg is volnánk. Ha (A) és (B) igaz, a (Konklúzió) is az.

– Aha! Ezt nem mondtad korábban. Megtennéd, hogy ezt le is írod?

A hős újra megmarkolta dárdáját, s hozzáírt egy sort a korábbiakhoz:

(A) Ha Akhilleusz gyorsabb a teknősnél, akkor utoléri.

(B) Akhilleusz gyorsabb a teknősnél.

(C) Ha (A) és (B) igaz, a (Konklúzió) is az.

(Konklúzió) Akhilleusz utoléri a teknőst.

– Most már rendben vagyunk végre?

– Nem egészen – rázta meg a fejét teknős. – Még mindig nem értem, miért kellene elhinnem a konklúziót.

A hős sisakjához kapott, s morgott valamit, amit az eleai Zénón bölcsebbnek vélt nem feljegyezni, majd erőt vett magán, és magyarázni kezdte:

– Ha (A), (B) és (C) igaz, a (Konklúzió) is az.

– Ezt sem említetted korábban – szólalt meg a teknős. – Megtennéd, hogy leírod, mert kezd egy kicsit bonyolult lenni.

A hős pedig, némileg reszkető kézzel ugyan, de újabb sort biggyesztett a korábbiakhoz.

(A) Ha Akhilleusz gyorsabb a teknősnél, akkor utoléri.

(B) Akhilleusz gyorsabb a teknősnél.

(C) Ha (A) és (B) igaz, a (Konklúzió) is az.

(D) Ha (A), (B) és (C) igaz, a (Konklúzió) is az.

(Konklúzió) Akhilleusz utoléri a teknőst.

A teknős gondosan végigolvasta, majd a hősre mosolygott.

– Igazán köszönöm! Most már sokkal világosabb. Csak éppen azt nem értem, hogy (A), (B), (C) és (D) alapján miért kellene a (Konklúzió)-t elhinnem?

Hagyjuk magára a boldog párt, hiszen látható, hogy a történet hogyan folytatódik. A teknős egyfelől rendkívül együttműködő: mindent készségesen elhisz, amit Akhilleusz mond neki. Csupán egy dologhoz ragaszkodik: amit Akhilleusz mond, vegyük fel a következtetés premisszái közé. Ennyi elég is ahhoz, hogy a világ legmeggyőzőbb érvét is megfosszuk kényszerítő erejétől. Vagy nem? Csalt a teknős? De akkor mi a tanulság?

Lewis Carroll, az Alíz csodaországban szerzője nyomán

Micsoda kérdés! – mondanánk. – Hát persze, hogy zöldek, hiszen minden smaragd zöld.

Akkor kötözködjünk egy kicsit! Először is definiáljunk egy új szót, a „zöké”-t!

zöké = 2021. január 1. előtt megvizsgáltuk és zöld, vagy 2021. január 1. előtt nem vizsgáltuk meg és kék

Miután az összes ismert smaragdot 2021 előtt vizsgáltuk meg, és zöldnek találtuk, a definíció értelmében e smaragdok zökék. Akkor most tekintsünk egy olyan smaragdot, melyet majd 2021-ben hoznak felszínre. Adottnak tételezzük fel, hogy minden smaragd ugyanolyan színű, ezért a 2021-es smaragd szintén zöké lesz. De ha egy zöké smaragdot csak 2021-ben vizsgálunk meg, akkor az kék. (Ha valami zöké, de nem teljesül rá a definíció első fele, akkor a második felének kell rá teljesülnie.) Tehát a 2021-ben talált smaragdok kékek lesznek.

No álljon meg a menet! – mondanánk. – Ezt a képtelen következtetést csak azért vonhattuk le, mert a „zöké” jelentése torz. A természetben fellelhető dolgok leírására nem használhatunk olyan szavakat, melyek jelentése valamilyen időpontra utal. A természeti dolgok ugyanis törvényeknek vannak alávetve, természetük időben állandó, s ezt szavaink jelentésének is tükröznie kell.

Akkor kötözködjünk még egy kicsit! Először is definiáljuk a „zöké” mintájára a „kézö”-t is!

 kézö = 2021. január 1. előtt megvizsgáltuk és kék, vagy 2021. január 1. előtt nem vizsgáltuk meg és zöld

Ha ezzel megvolnánk, a „zöké” és a „kézö” segítségével definiálhatjuk a „zöld”-et és a „kék”-et.

zöld = 2021. január 1. előtt megvizsgáltuk és zöké, vagy 2021. január 1. előtt nem vizsgáltuk meg és kézö

kék =   2021. január 1. előtt megvizsgáltuk és kézö, vagy 2021. január 1. előtt nem vizsgáltuk meg és zöké

E definíciók szerint éppenséggel a „zöld” és a „kék” jelentése utal egy konkrét időpontra. Számunkra pusztán azért tűnik úgy, hogy a „zöké” és a „kézö” jelentése torz, mert ezek nem anyanyelvünk szavai. De ha valakinek az anyanyelve a „zöké” és a „kézö” szavakat tartalmazná, a „zöld” és a „kék” jelentését találná torznak. A helyzet teljesen szimmetrikus.

Akárhogyan is, de biztosak vagyunk abban, hogy a 2021-es smaragd zöld lesz, nem kék. De miért?  Na, mit gondolsz?

Nelson Goodman nyomán

A pályamunkások eszelős zajt csapnak. Te jóval odébb állsz, s így is majd megsüketülsz tőle. Ezért csak az utolsó pillanatban veszed észre az elszabadult villamost, mely sofőr és utasok nélkül, egyre gyorsulva halad a lejtőn lefelé, egyenesen a pályamunkások irányába, akik biztosan nem fogják meghallani. Egy lépésre tőled ott a váltó. Még van arra időd, hogy megrántsd a kart, s a villamost másik vágányra tereld. Ily módon megmented azt az öt munkást, akinek élete veszélyben forog, de így a villamos a másik vágányon dolgozó egyetlen munkást fogja elgázolni. Szabad-e megrántanod a kart?

De változtassunk egy kicsit a helyzeten. Ezúttal nem a sín mellett állsz, hanem a vágányok felett átvezető gyalogoshídon. Arra esélyed sincs, hogy elérd a váltót. Az öt munkást csak egy módon mentheted meg: úgy, hogy a korlátnál bámészkodó kövér embert lelököd a sínekre. A kövér ember ezt nem éli túl, de a teste elég nagy villamos feltartóztatásához. Szabad-e lelöknöd a kövér embert?

 A felmérések szerint az emberek döntő többsége az első kérdésre igennel, a másodikra nemmel felel. Egyetértesz velük? De gondolj csak bele: a beavatkozás mindkét esetben azzal jár, hogy öt ember, aki egyébként meghalna, megmenekül, s egy ember, akinek egyébként nem esne bántódása, meghal. Akkor nem ugyanúgy kellene felelni? Ha nem értesz egyet a többséggel, hogyan válaszolnál?

 (Philippa Foot és Judith Jarvis Thomson nyomán)

Éjszaka, netezés közben különös üzenetet kapsz: „Kövesd a fehér nyulat!” Már éppen ledőlnél aludni, amikor ismerőseid kopogtatnak, és bulizni hívnak. Van velük egy lány, akinek a vállára egy fehér nyúl van tetoválva. Ezt viccesnek találod, de holtfáradt vagy, ezért úgy döntesz, ma este már nem követsz semmit, egy tetovált nyulat pedig különösképpen nem. Másnap felébredsz, s megy minden tovább: munka, netezés, buli, stb.

Akkor van egy rossz hírem. Talán ez volt az egyetlen esélyed, és éppen most puskáztad el! Talán ha követted volna a fehér nyulat, ha megismerkedtél volna Trinityvel – hadd ne meséljem el az egész filmet! –, rájöttél volna, hogy a világ, amelyben éltél, nem a való világ, hanem egy számítógépek kreálta virtuális valóság, a Mátrix. Lehet, hogy csak a Mátrixban dolgozol, netezel, és bulizol, a valóságban egy apró kádban ülsz, agyad rá van kötve egy számítógépes hálózatra, így a valóság helyett a Mátrix virtuális valóságát érzékeled. De várj, ez még nem a rossz hír. A rossz hír az, hogy akár így van, akár nem, szinte semmit nem tudsz.

Miért nem? Világos, ha Mátrixban élsz, szinte semmit nem tudsz, mert amit hiszel, szinte mind hamis. Nem dolgozol, nem netezel, nem bulizol, ahogy hiszed, hanem egy kádban csücsülsz. Pár meglehetősen érdektelen dolgot valóban tudhatsz: például, hogy létezel; hogy  úgy tűnik számodra, hogy egy blogot olvasol; hogy nincsenek nős agglegények, és hasonlókat. Ahhoz, hogy ennél többet tudhass – vagyis, hogy tudd mindazt a külvilágról, amit tudni vélsz –, nem elég, hogy ne a Mátrixban legyél. Arra is szükség van, hogy tudd, hogy nem vagy a Mátrixban. Hiszen ha a Mátrixban vagy, szokásos hiteid hamisak, így ha nem tudod, hogy a Mátrixban vagy-e, nem tudod, hogy szokásos hiteid hamisak-e. De hát honnan is tudhatnád, hogy nem vagy-e a Mátrixban? Rá tudsz-e bármire is mutatni, ami igazolná, hogy a te világod az igazi? Ha Mátrixban volnál, nem pontosan ugyanígy mutogatnál, nem pontosan ugyanilyennek tűnne minden számodra?

Tömören összefoglalva:

Ahhoz, hogy tudhasd, hogy dolgozol, netezel, bulizol stb., tudnod kell, hogy nem vagy a Mátrixban.

Nem tudod, hogy nem vagy-e a Mátrixban.

Tehát nem tudod, hogy dolgozol, netezel, bulizol, stb.

 Sajnálom, nem tudsz szinte semmit. Vagy másként gondolod?

 (René Descartes, Hilary Putnam és persze a Wachowski tesvérek nyomán)

Már manapság is léteznek olyan programok, amelyek képesek szimulálni egy emberi chat-partnert. (Csak két egyszerűbb: http://jozsichat.tk/index.php , http://www.boborjan.hu/) Elvben lehetséges, hogy partnered, David102 üzeneteit igazából egy program generálja, miközben te azt hiszed, egy élő emberrel beszélgetsz. E programok jelenleg még nincsenek azon a szinten, hogy ne derülne ki elég hamar a csalás, ám – ha nem is rohamléptekben – de fejlődnek, és talán eljön az idő, amikor az emberektől megkülönböztethetetlen chatelők lesznek. Rendben – mondhatnád –, ha ez a robot nem leplezhető le, akkor végső soron ugyanolyan intelligens, mint az ember.

Alan Turing – az informatika egyik úttörője – egy ehhez hasonló tesztet javasolt annak eldöntésére, hogy mikor tekinthető egy gép intelligensnek: ha a vizsgáztató emberi lény pusztán a chaten keresztül nem tudja leleplezni a gépet, akkor minden alapunk megvan arra, hogy intelligensnek tekintsük.

Bár a mai chatbotok leginkább szövegstatisztikai alapokon működnek, a legmerészebb mesterséges intelligencia kutatók szerint lehetséges olyan számítógépes programot írni, amely valóban gondolkodik, sőt, az emberi gondolkodás maga sem áll másból, mint a számítógépes utasításokhoz hasonló szabályokból, természetesen hihetetlenül bonyolult változatban.

John Searle szerint ez a kutatási program halva született, akármilyen rafinált programokat is írunk. Ha a gép csupán szabályokkal dolgozik – bármilyen bonyolultak legyenek is azok –, valójában nem fog megérteni semmit. Legfeljebb, csak ügyesen úgy tesz, mintha értene valamit. Ennek bizonyítására szolgál az alábbi gondolatkísérlet.

Képzeljük el, hogy kínai tudósok kifejlesztik azt intelligensnek tűnő számítógépes programot, amellyel kínaiul matematikáról, költészetről és az élet értelméről társalognak, és a program meglehetősen kellemes és értelmes beszélgetőpartnernek bizonyul. (A kínaiul való társalgás miatt ezt a gondolatkísérletet a mai napig a kínai szobaként emlegetik.) Searle szerint, a látszat ellenére, a program nem ért semmit, legalábbis abban az értelemben nem, amelyben úgy gondoljuk, hogy értjük, ha magyarul beszélnek hozzánk. Searle, aki egy szót sem tud kínaiul – folytatódik a gondolatkísérlet –, bezáratja magát egy szobába, magával viszi a program kódját – az utasításokat, melyekből a program áll –, és elkezdi ő maga papírral és ceruzával futtatni a programot. Kívülről csupán a számára teljesen értelmetlen kínai szimbólumokat tartalmazó szöveget kapja. Minden egyes szimbólum láttán fellapozza szabálygyűjteményét, és végrehajtja azokat az utasításokat, amelyekkel a gép is értelmezné a szöveget, merevlemez és memória helyett kockás füzetet és hasonlókat használ, de minden tekintetben ugyanúgy jár el, mint a program, így –bár alighanem megőszül, mire pár mondattal végez – ugyanazokat az intelligens válaszokat fogja adni kínai beszélgetőpartnereinek, mint az eredeti program. A kínaiak ismét megállapítják, hogy programot végrehajtó gép – ez esetben Searle –, rendkívül intelligens beszélgetőpartnernek bizonyult, mire Searle előbújik, és (tolmács útján) közli velük, hogy még mindig nem ért egy kukkot sem kínaiul. Röviden: a megértés nem magyarázható utasítások végrehajtásával.

De ne siessünk annyira! Akkor mi mással lenne magyarázható? Azt, hogy valami képes megértésre, nem magyarázhatjuk csupán azzal, hogy van benne valami, ami képes megértésre. Searle, ha kínaiul nem is, de angolul tud. Ezt pedig nem magyarázhatjuk meg azzal, hogy ott ül a fejében egy apró emberke – egy homunkulusz –, aki tud angolul. Az még csak hagyján, hogy belefér-e a homunkulusz Searle fejébe! Az igazi nehézség az, hogy ezzel nem adunk érdemi választ a megértés mikéntjére vonatkozó kérdésre, hiszen egy szinttel odébb újra felmerül ugyanaz a kérdés: és a homunkulusz hogyan érti meg az angolt? Az igazi válaszhoz, úgy sejtjük, egy olyan történetet kell elmondanunk, amelyben önmagukban semmit nem értő tényezők összjátéka hozza létre a megértést. De ha ez így van, akkor miért baj az, hogy a kínaiul társalgó szobában ücsörgő Searle nem tud kínaiul? Nem úgy kell-e inkább Searle-re tekintenünk, mint egy kínaiul tudó rendszer önmagában kínaiul nem tudó részére?

Na mit gondolsz? 

Mikor nyilvánítunk szabadon véleményt? Mikor döntünk szabadon arról, hogy megtegyünk-e valamit vagy sem? Hát akkor, amikor senki sem kényszerít bennünket, senki sem befolyásolja a döntést megelőző mérlegelésünket – legalábbis fenyegetéssel, hatalmi szóval nem. Ez a szabadság egyfajta hétköznapi felfogása.

Vizsgáljuk meg azonban kicsit komolyabban a kérdést! Vajon determinisztikus-e a világ? Azaz a világ múltja, mint ok egyértelműen meghatározza-e a jelent és a jövőt? Meg van-e írva a „nagykönyvben”, hogy hogyan alakulnak az események, vagy a jövő alapvetően meghatározatlan?

Ha a világ determinált, akkor a szabad döntéseink csak látszólagosak: akárhogy is döntünk egy adott helyzetben, döntésünk előzetesen determinált folyamatok következménye, még ha ezt nem is látjuk világosan. Ha valaki arra gondol, hogy „Most le akartam ülni, de csak azért sem ülök le, és ezzel megváltoztatom a dolgok előre megírt folyását”, ez illúzió, hiszen az illető tudtán kívül az volt a nagykönyvbe írva, már előre, hogy most egy ilyen „csakazértis-gondolata” lesz, és mégsem fog leülni. Tehát, ha a determinizmus igaz, akkor a szabad akarat csak illúzió.

De mi a helyzet, ha nem igaz a determinizmus? Milyen különbséget okozhat ez az emberi pszichológia, azaz elménk működése szempontjából? Döntéseink, választásaink nem determináltak például abban az esetben, ha viselkedésünkre valamilyen belső véletlen tényező van hatással. Képzeljük el, hogy egy pesti aluljáróban sétálva látunk egy kéregető hajléktalant. Odaadjuk-e neki egyetlen kétszáz forintosunkat, vagy inkább megtartsuk magunknak? Ilyen esetekben gyakran hezitálunk egy kicsit, mielőtt elszánjuk magunkat valamelyik lépésre – odaadjuk a pénzt, vagy félrenézünk és továbbmegyünk. Viselkedésünket ilyen esetekben alapvetően pszichológiai tényezők vezérlik; például empátiás hajlandóságunk, jó- vagy rosszkedvünk az adott pillanatban, erkölcsi elveink, értékrendszerünk. Mint láttuk, ha igaz a determinizmus, abból az következik, hogy pszichológiai előtörténetünk (neveltetésünk, életünk korábbi eseményei, az aznap történtek), esetleg biológiai tulajdonságainkkal és a környezeti hatásokkal együtt, egyértelműen meghatározzák döntéseinket – még ha ennek mi nem is vagyunk tudatában. Ha viszont idegrendszerünkben valamilyen véletlen tényező is beleszól választásunkba, akkor az már nem lesz előre meghatározott. Vagyis a determinizmus alternatívája az, hogy egy „véletlen homokszem” csúszik a gépezetbe, s ennek köszönhető a meghatározatlanság.

Igen ám, de mi köze egy ilyen véletlen eseménynek a szabadsághoz? Ha agyunkban néhány idegsejt képes véletlen generátorként működni és befolyásolni, hogy különböző helyzetekben milyen viselkedéseket válasszunk, milyen döntéseket hozzunk, ennek nem sok köze van énünkhöz vagy tudatunkhoz. A véletlen megcsúszások függetlenek tudatunktól, gondolkodásunktól, pszichológiánk egészétől. Pszichológiai működéseink a lényeget tekintve ugyanolyanok maradnak akkor is, ha időnként bekapcsol agyunkban egy kis rejtett véletlen generátor, illetve akkor is, ha nincs ott ilyen. A véletlen tehát nem eredményezhet szabad akaratot, hiszen a szabad akarat, illetve szabad választás lényege, hogy pszichológiai tényezőkből, mérlegelésből, tehát jellegzetesen a tudatunkból ered. Azaz, akár igaz a determinizmus, akár nem, szabad akarat, illetve szabad választás, a szó mélyebb értelmében nem létezik – illetve csak illúzió.

Az alapproblémát megfogalmazhatjuk a következő módon is: ahhoz, hogy döntéseink értelmesek legyenek, az kell, hogy környezeti és pszichológiai tényezők együttesei által meghatározottak legyenek. Ahhoz viszont, hogy döntéseink szabadok legyenek, az kell, hogy ne határozzák meg őket egyértelműen ezek a tényezők, hanem a tudat vezérelte döntéshozatal függetlenné válhasson tőlük. Úgy tűnik tehát, hogy a szabadságnak ez a mélyebb értelme alapvetően ellentmondásos: értelmes és ugyanakkor szabad döntésekhez egyszerre van szükség determináltságra és indetermináltságra. Márpedig egy esemény – viselkedésünk például – nem lehet egyeszerre determinált és determinálatlan.

Ha a történelem hírhedt diktátorai műveltebbek lettek volna, ezzel az érvvel is kábíthatták volna elnyomott népeiket. Ehhez talán a marxista ideológusok jutottak legközelebb, akik – talán néhányan még emlékeznek rá – azt hirdették, hogy a szabadság nem más, mint a felismert szükségszerűség. Feloldható-e az ellentmondás? Létezik-e valódi szabadság, vagy csak egy illúzió?

Andrew Brook és Daniel Dennett nyomán

Nyilvánvalónak tűnik, hogy csak azért tartozunk erkölcsi felelősséggel, ami a hatalmunkban áll. Ami nem rajtunk múlik, azért nem érdemlünk sem bírálatot, sem dicséretet.

Mondjuk, golfozás közben szemen találsz valakit, aki épp akkor lép ki a fa mögül, s akinek semmi keresnivalója nincs a golfpályán. Az illető elveszti a látását. Sajnálni fogod, rosszul érzed magad, de teljesen igazad van, ha így mentegetőzöl: „Nem tehetek róla.” Nem voltál sem gonosz, hiszen nem céloztad meg, sem könnyelmű, hiszen nem olyan helyen golfoztál, ahol tartani lehetett attól, hogy eltalálsz valakit. Sérülést okoztál, de ez a balszerencse műve, nem erkölcsi vétek. De tegyük fel, hogy akinek kiverted a szemét, éppen merényletre készült valaki ellen, s te akadályoztad meg benne. Ekkor nem fogsz sem sajnálkozni, sem mentegetőzni, de dicséretre sem tarthatsz számot. Nem voltál sem bátor, hiszen nem akartál szembeszállni egy fegyveres merénylővel, sem jó szándékú, hiszen nem valaki másnak az érdekében cselekedtél. Megmentettél egy embert, de ez csupán a jó szerencsének köszönhető.

Az elv tagadásában, abban a gondolatban, hogy tetteink erkölcsi értéke (részben) a szerencsén múlik, van valami nagyon visszatetsző. Ez azt jelentené, hogy nem kizárólag rajtunk áll, hogy jó emberek leszünk-e, vagy rosszak!

Csakhogy bizonyos esetekben mintha az elvvel ellentétesen ítélnénk. Ha ugyanis igaz, hogy csak azért tartozunk erkölcsi felelősséggel, ami a hatalmunkban áll, akkor két emberről, akik mindenben megegyeznek, ami a hatalmukban áll, nem ítélhetünk különbözőképpen. Márpedig úgy tűnik, olykor így teszünk.

1. Valaki le akarja lőni a feleségét, de a fegyver csütörtököt mond. Természetesen elítéljük, hiszen gyilkosságot kísérelt meg. De ha a fegyver nem sül be, s az illető csakugyan elköveti a gyilkosságot, akkor még súlyosabban elítéljük. Az, hogy a próbálkozó ténylegesen gyilkossá válik-e, a véletlenen múlik, de ennek a véletlennek, úgy tűnik, erkölcsi jelentőséget tulajdonítunk.

2. Vegyünk valakit, akinek nincsenek szilárd elvei, ellenben nagyon tekintélytisztelő, s ezért kételkedés nélkül végrehajtja feletteseinek és az államhatalom képviselőinek utasításait. Az illető egy koncentrációs tábor parancsnoka lesz a náci Németországban. Minden okunk megvan elítélni, hiszen, beosztásánál fogva, gyalázatos tetteket követ el. Tegyük fel azonban, hogy az illető üzleti okokból 1929-ben kivándorol Argentínába, ahol nem kerül olyan helyzetbe, amelyben jellemhibái gaztettekhez vezetnének. Hibáit ekkor is felrójuk neki, de gazembernek nem fogjuk tartani. Márpedig az, hogy kerül-e olyan körülmények közé az ember, melyek próbára teszik jellemét, szerencse kérdése.

3. Vegyünk egy tőzsdeügynököt a 19. század végi Franciaországban. Az illető belebolondul a festészetbe, otthagyja állását, amivel nyomorba dönti feleségét és öt gyermekét, majd fogja magát, és áttelepül egy egzotikus szigetre, ahol haláláig készíti az ocsmánynál ocsmányabb mázolmányokat. Önzőnek fogjuk tartani, mert feláldozta családját a mániája kedvéért. Tegyük fel azonban, hogy az illető káprázatos életművet hoz létre, ugyanis az illetőt Gauguinnek hívják. Ebben az esetben megbocsájtjuk neki azt, amit családjával tett, hiszen jóvátette művészetével. Az a festőn múlik, hogy milyen színeket hogyan rak a vászonra; azt azonban, hogy képei mázolmányok vagy értékes alkotások, nem áll módjában meghatározni. Így az, hogy életműve mennyire értékes, s hogy vajon ellensúlyozza-e azt a nyomorúságot, melyet családjának okoz, nem a festőn múlik.

Hibás lenne az az elv, hogy csak azért felelünk, ami hatalmunkban áll? Vagy az iménti esetek megítélésekor hibázunk?  Esetleg összebékíthető ez az elv erkölcsi ítéleteinkkel? 

Na, mit gondolsz?

(Thomas Nagel és Bernard Williams nyomán)

Van Isten vagy nincs Isten? A kérdés megkerülhetetlennek tűnik, főként azért, mert minden ember természeténél fogva törekszik a boldogságra, és életstratégiáit, mindennapi választásait és cselekvéseit ahhoz igazítja, ahogyan a boldogságot elképzeli. Márpedig a végső boldogság meghatározása rendkívüli mértékben függ attól, vajon a világnak és az emberi életnek van-e egy felsőbbrendű értelmi szerzője vagy nincsen. Ha az emberi élet pusztán az anyag véletlenszerű szerveződésének eredménye, és az emberi élet végérvényesen véget ér a halál pillanatában, akkor igaz az „egyszer élünk!”-elv, és mindent el kell követnünk, hogy boldogságunkat itt, a földi életben keressük és biztosítsuk magunknak. Ha azonban van Isten, akkor nagy valószínűséggel az emberi lét a halál után valamilyen más formában tovább folytatódik, és a boldogságot nem az evilági körülmények között kell elképzelni, hanem valamilyen más, egyelőre felfoghatatlan módon, ami azonban nagymértékben függ attól, hogyan éljük életünket a földi viszonyok között. Mivel nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani sem azt, hogy van Isten, sem azt, hogy nincs, ezért választási helyzetben vagyunk. Mivel természetünkből kifolyólag a boldogságra törekszünk, a kérdésben döntenünk kell. A válasz ismeretlensége folytán nincsen más választásunk: fogadást kell kötnünk, azaz Isten létére vagy Isten nemlétére kell fogadnunk.

Lássuk csak! Ez az egész egy egyszerű „fej vagy írás” szerencsejátékra hasonlít, ahol egy tétet teszünk fel vagy a fejre, vagy az írásra, és ha veszítünk, elveszítjük a tétünket, ha nyerünk, megduplázzuk, vagy akár megsokszorozhatjuk azt. Mivel Isten létének kérdése eldönthetetlen, ezért a fej és az írás esélye egyaránt 50-50%, azaz a nyerés és a vesztés esélye egyenlő. Vajon melyik eshetőségre ésszerűbb fogadni ebben a szerencsejátékban, amelyben a feltett tét a véges életünk?

Mivel a nyerés és a vesztés valószínűsége egyenlő, azt kell megvizsgálnunk, hogy a játék lehetséges kimeneteleiben milyen nyereségre és milyen veszteségre számíthatunk. A játéknak négy lehetséges kimenetele van: arra fogadunk, hogy (I) nincs Isten és (I.1) nyerünk, vagy (I.2) veszítünk; arra fogadunk, hogy (II) van Isten és (II.1) nyerünk, vagy (II.2) veszítünk.

(I.1) Ha Isten ellen fogadunk és nyerünk, akkor megnyerjük a véges életünket, hiszen a boldogságot ebben az életben kerestük, és jó esetben meg is találtuk, azaz az életet helyes módon, az evilági élvezeteket kihasználva töltöttük.

(I.2) Ha Isten ellen fogadunk és veszítünk, akkor nagyot bukunk: ebben az életben nem kerestük Istent, nem foglalkoztunk vele, miközben ő az élet megalkotója, tehát a halál utáni létünk talán végtelen vezeklés lesz azért, amit itt elmulasztottunk.

(II.1) Ha Istenre fogadunk és nyerünk, akkor hatalmasat nyerünk: a földi életben is Istenben kerestük a boldogságot, úgy éltünk, mintha Isten létezne, lemondtunk az élvezetek hajszolásáról, önmegtartóztató módon, mértékletesen és etikusan éltünk, így a halál utáni életben végtelen boldogság jut osztályrészünkül.

(II.2) Ha Istenre fogadunk és veszítünk, akkor elvesztegettük az egyetlen, véges életünket. Úgy éltünk, mintha létezne Isten, benne kerestük a boldogságot, életünket azonban egy illúzióra alapoztuk, és hiába mondtunk le az élet élvezeteiről, a földi boldogságról.

Mit látunk tehát? Ebben a játékban kénytelenek vagyunk fogadni, a nyerési és a vesztési esélyek azonosak. Ha Istenre fogadunk akkor nyereség esetén végtelen boldogságot nyerünk, és veszteség esetén csak a véges életünk örömeit veszítjük el, viszont Isten ellen fogadva nyerés esetén csak a véges életünket nyerjük meg, miközben vesztés esetén végtelen vezeklés várhat ránk. Az egyik oldalon tehát végtelen boldogság és véges veszteség, míg a másikon véges boldogság és végtelen vezeklés áll. Röviden: végtelen nyerség és véges veszteség áll szemben végtelen veszteséggel és véges nyereséggel. Úgy tűnik egyértelműen ésszerűbb Istenre fogadnunk.

Másfelől ez az érv soha nem győzött meg egyetlen ateistát sem. Na, mit gondolsz?

Blaise Pascal nyomán

Valami dolgod van a Marson, s ahogy a 23. században mindenki más, te is teletranszporterrel utazol. A teletranszporter úgy működik, ahogy a Star Trek alkotói a 20. században megálmodták: atomokra bontja a tested, s a felépítésére vonatkozó információt átsugározza a Marsra, ahol helyi anyagokból újraépítenek.

Ezúttal azonban valami hiba történik. Amikor kilépsz a fülkéből, megdöbbenve látod, hogy ugyanott vagy, ahonnan elindultál, a Földön. Reklamációdra a pultnál ülő hölgy legszélesebb mosolyával közli, hogy szerencsésen megérkeztél a Marsra, s ha akarod, beszélhetsz is magaddal. A kényelmetlenségért szíves elnézésed kéri, és tájékoztat, hogy kárpótlásképpen visszatérítik a jegy árát, melyet a Marson a hét bármelyik napján 9-től este 6-ig átvehetsz.

– Miért nem itt? – kérdezed.

A hölgy egy pillanatra zavarba jön.

– Sajnos el kell mondanom, hogy az újraépítés során apró hiba történt, minek következtében az Ön itteni példánya pár órán belül elhalálozik.

Hagyjuk magára a szerencsétlen haldoklót, s tegyük fel a következő kérdést: életben marad-e az, aki belépett teletranszporterbe? Nevezzük őt „Belépő”-nek, a teletranszporterből a Földön illetve a Marson kilépőt pedig „Földi”-nek illetve „Marsi”-nak. Az, hogy Belépővel mi történik, azon múlik, hogy azonos-e valamelyik kilépővel, s ha igen, melyikkel. Csakhogy első látásra úgy tűnik, a kérdésre nincs jó válasz.

1. lehetőség: Belépő azonos Földivel, s ezért hamarosan meghal. De miért lenne, azonos Földivel, amikor Földi ugyanúgy atomokból újonnan felépített lény, mint Marsi, s ezért  semmivel sincs több jogcíme a Belépővel való azonosságra, mint Marsinak. (Az, hogy Földit ott építik fel, ahol Belépőt lebontják, nem számít.)

2. lehetőség: Belépő azonos Marsival, s ezért életben marad. De ez pontosan azért elfogadhatatlan, mint az 1. lehetőség: Marsi csak annyira azonos Belépővel, mint Földi.

3. lehetőség: Belépő Földivel és Marsival is azonos, ezért meg is hal, meg nem is. Ez ellentmondás.

4. lehetőség: Belépő sem Földivel, sem Marsival nem azonos, ezért nem éli túl a teleportálást. Ekkor a teletranszporter nem szállítóeszköz, hanem olyan berendezés, amely megöl egy embert, és teremt egy másikat. Csakhogy abban az esetben, ha nem történik hiba (tehát nem jelenik meg Földi), Marsit azonosnak tekintjük Belépővel, s úgy gondoljuk, hogy Belépő életben marad. Miért változtatna ezen egy további lény megjelenése?

Na, mit gondolsz?

Derek Parfit nyomán