Na, mit gondolsz?

Tudni való, hogy az emberi mondatokat három zsákban gyűjti az Úristen. Jobb keze mellett vannak az igaz kijelentő mondatok, balján a hamisak, míg a bizonytalan vagy zavaros értelműek a középső zsákba kerülnek. Valamennyi mondat egy papírszeletre kerül, és minden papírszeleten egy jel van, semelyik mondat nem marad ki a jelölésből, és nincs két mondat azonos jellel ellátva, továbbá minden mondat csak egyszer fordul elő. Nem hagyja az Úr, hogy az angyalok tétlenül lóbálják a lábukat a felhők szélén. Bambulás helyett az a dolguk, hogy a középső zsákból kivegyék a homályos értelmű mondatokat, és értelmező megjegyzésekkel ellátva megpróbálják azokat szilárd, világos jelentéssel ellátni. Mikor ez sikerül nekik, a mondat ismét az Úristen színe elé kerül, aki a megfelelő jobb vagy baloldali zsákba helyezi a javított mondatot.

Történt egyszer, hogy Lucifer borsot akart törni az atya orra alá, és azért a következő mondatot csempészte az angyalok elé:

Az angyalok elolvasták a cetlit, megértették az abban foglaltakat, hiszen teljesen világos, hogy miről szól ez a mondat. Az ördög mondata önmagáról szól. De nem azt állítja, hogy hány betűből áll, vagy hogy milyen nyelven íródott, hanem az igazságáról állít valamit. Valami furcsát, szokatlant mond, ami egyszerűnek és teljesen érthetőnek tűnik, vagy talán valóban az is. Már csak az a kérdés, hogy melyik zsákba kerüljön?

Az angyalok néhanapján szerényen odaírták a javaslatukat a cetli hátoldalára, de ez esetben vitatkozni kezdtek egymással, olyan hangosan veszekedtek, hogy fölébresztették a trónusán szunyókáló atyát, aki feddőleg megintette őket: „Ne veszekedjetek, hozzátok csak elém azt a mondatot, majd én eldöntöm a kérdést. Ha valóban teljesen érthető és egyértelmű, amit a mondat mond, akkor bizonyosan vagy igaz, vagy hamis, harmadik eset nem lehetséges.” Így gondolkozott. A mondat igazsága a tényektől függ, és tény az, hogy nem egyértelmű a mondat igazsága, tehát úgy van ahogy mondja. Márpedig ha a valóság úgy van ahogy a mondat mondja, akkor az a mondat igaz, tehát az λ nevű mondat igaz. Várjunk csak, mielőtt betesszük a jobboldali zsákba, hogy is van ez? Ha λ nevű mondat igaz, akkor úgy van ahogy mondja. Márpedig azt mondja, hogy nincs neki vagy csak bizonytalanul van igazsága, márpedig a jobboldali zsákban csak olyan teljesen bizonyos igazságok vannak. Ez a mondat nem ilyen, tehát nem kerülhet a jobboldali zsákba. Akkor pedig a baloldali zsákba kell kerüljön, a hamisak közé, mert bizonyos van értelme ennek a mondatnak, csak egy kicsit becsapós. Tehát nem igaz, hogy ez a mondat, amit olvasol, összezavar, nem találsz fogást rajta, mert nem igaz vagy igazsága bizonytalan, vagy talán nincs is neki.

Már majdnem a következő mondat után nézett az Úr, amikor meghallotta Lucifer kuncogását. Újra elgondolkozott. Ha ez a mondat hamis, akkor egyértelmű igazságértéke van, biztos, hogy nem igaz. Ha viszont nem igaz, akkor miképpen lehet, hogy amit a mondat mond megfelel a tényeknek: nem igaz vagy igazsága bizonytalan … Ellentmondásba keveredtünk, de most már világos: a mondat se nem igaz, se nem hamis, hanem merő értelmetlenség, zűrzavar, és ez bizonyosság. Hoppá, a mondat épp ezt állítja, tehát igazat mond, akkor mégiscsak igaz. Ezt azonban már egyszer megvizsgáltuk, kezdhetjük előröl, ördögi körbe kerültünk.

Nem várták meg az angyalok amíg az Atya haragra gerjed, gyorsan előrángatták a büféből Alfred Tarskit, aki a trónus előtt illendően meghajolt, és halkan mondott valamit. Sajnos többet nem tudunk. Nem tudjuk mi történt Lucifer mondatával, melyik zsákba került? Ha semelyikbe, akkor ott marad örökre az λ-jelű  mondat a mondatok ítélő széke előtt?

a milétoszi Eubulidész, Epimenidész és Alfred Tarski nyomán

A disszociatív személyiségzavar (korábbi nevén többszörös személyiség) egyik első és legjobban dokumentált esete egy Christine Beauchamp néven emlegetett fiatal nő, akit Morton Prince bostoni pszichiáter 1898 és 1904 között kezelt. Christine-ben nem kevesebb mint négy személyiség lakozott:

C1, a szent: nagyon vallásos, nagyon lelkiismeretes, végtelenül türelmes. Ő az, aki pszichiáterhez fordul. Amíg a doktor nem tájékoztatja, egyáltalán nem tud a többi személyiségről, csak azt tudja, hogy bizonyos időszakok teljesen kiesnek az emlékezetéből. Például ő, aki nem dohányzik és nem iszik, egyszer csak ott ül egy kocsmában, pohárral a kezében, és javában fújja füstöt.

C2, a gyermek: felelőtlen, csíntalan, s szemben a művelt C1-gyel elég iskolázatlan, és nem tud franciául. Lenézi C1-et, és olykor megkeseríti az életét, pl. elkölti a pénzét. C2 nem tekinti magát azonosnak C1-gyel, viszont mindent tud C1 tetteiről és gondolatairól, és saját bevallása szerint végig ott van vele. Ezért ha C1 úgy akar valamit mondani Prince-nek, a pszichiáternek, hogy C2 ne értse, kénytelen franciául beszélni.

C3, a bestia: agresszív, szeszélyes, gátlástalan. C1-hez hasonlóan közvetlenül nem tud a másik kettőről, de később levelezni kezd C2-vel, és szövetséget is köt vele a mit sem sejtő C1 ellen. C2 tanúja C3 tetteinek, de míg C1 gondolataiba belelát, C3-éba nem.

C4: azonosnak tekinti magát C1-gyel és C3-mal is, ám C2-ről nem tud, míg C2 az ő minden gondolatát vagy tettét ismeri. ^[*]

Prince segítségével C4 végül diadalmaskodott, s egyedül maradt. És most a kérdés: hány személy volt Christine Beauchamp testében 1898 és 1904 között? Íme pár lehetőség:

1. Egy, mert egy testben csak egy személy lehet. Ám ekkor ez igen különös egy személy. Jellemvonásai és emlékei rapszodikusan váltakoznak, olykor összeesküszik önmagával önmaga ellen, vagy éppen úgy osztja meg gondolatait orvosával, hogy ő maga ne szerezzen erről tudomást.

2. Az egyik elterjedt felfogás szerint a személy egységét az alkotja, hogy tudatában van jelenlegi és korábbi cselekedeteinek és gondolatainak, és ezeket magáénak vallja. Ennek alapján C2 külön személy, de a többi esetében bajban vagyunk. C4 ugyanis e felfogás alapján azonos C1-gyel hiszen emlékszik C1 gondolataira és tetteire, és ezeket sajátjának tekinti, C1 azonban nem azonos C4-gyel, hiszen mit sem tud róla. Ugyanilyen felemás C4 és C3 viszonya is.

3. A harmadik lehetőség, hogy a tudatosságon alapuló felfogást ötvözzük azzal az elképzeléssel, hogy egy személy viszonylag stabil jellemvonásokkal rendelkezik, s gondolatai és tettei nagyjából és egészében összefüggenek egymással. Ennek alapján Christine-ben négy személy lakik. C1…C4 külön-külön tudatában van saját gondolatainak és tetteinek, és külön-külön kialakult, stabil személyiségjegyekkel rendelkeznek, továbbá hiteiknek és vágyaiknak megfelelően cselekszenek. Annak, hogy C4 tudatában van C1 és C3 gondolatainak és tetteinek, a személy azonosságának szempontjából nem tulajdonítunk jelentőséget, mivel a C4+C1, C4+C3 illetve a C4+C1+C3 kombinációknak nincsenek sem stabil jellemvonásaik, sem koherens, szervezett viselkedésük.

Valószínűleg legtöbben e harmadik lehetőséggel szimpatizálunk, s bizonyos fokig a pszichiáter viselkedése is ez tükrözi, hiszen a különböző Christine-ekhez másként viszonyul. C1-et sajnálja, C2-et kimondottan kedveli, C3-tól iszonyodik. De csak bizonyos fokig! Amikor ugyanis C4 színre lép, eldönti, hogy C4 kivételével mindegyiket elpusztítja, még C2-t is. Ha ez nem is gyilkosság szó szerint – hiszen Christine testében nem esik kár –, de valami hasonló. Ahhoz hasonlítható, mintha egy normális embert permanens vegetatív állapotba küldenénk;  olyan állapotba, amelyben a tudatosságnak nincs nyoma – nincsenek gondolatok, nincsenek érzések, nincsenek cselekedetek, ám az olyan vegetatív funkciók, mint a lélegzés vagy az emésztés tökéletesen megmaradnak. Egy normális ember esetében ez megengedhetetlen. Ám a pszichiáter pontosan ezt teszi C1… C3-mal. És milyen jogon dönt egyáltalán C4 mellett? Ki ő, hogy megmondja, hogy a négy személy közül ki maradjon meg? És mi vajon miért nem háborodunk fel eljárásán? Ez azt mutatja, hogy valójában a 3. lehetőséget sem fogadjuk el. De hát akkor hogyan is kell erről az esetről gondolkodnunk? Talán a személy fogalma nem is alkalmazható ebben az esetben?

Na, mit gondolsz?

Kathleen Wilkes nyomán

[*] Christine esete némileg szokatlan, mivel a disszociatív személyiségzavarban jellemzők a „specializált személyiségek”, amelyek csak bizonyos szituációkban jelennek meg – például az agresszív személyiség csak veszély esetén. C1…C4, ha némileg furcsák is, nem egyoldalúak.

Vigyázat: spoiler!

Az Angyalszív című filmben a baljós külsejű Louis Cyphre (Robert de Niro) szerződteti Harry Angelt, a lepukkant magánkopót (Mickey Rourke), hogy megtaláljon egy Johnny Favorite művésznévre hallgató énekest. Angel munkához lát, de amint talál valakit, aki információval szolgálhatna, azt prompt meggyilkolják, méghozzá elég brutálisan. Végül azért összeáll a kép: a gyilkosságokat, pár másikkal egyetemben, Johnny Favorite követte el. De hát hol lehet Johnny Favorite? Amikor Angel beszámol felfedezéséről, Louis Cyphre, amúgy maga a sátán (Louis Cyphre = Lucifer), közli vele, Johnny Favorite nem más, mint, ő maga, Harry Angel. Angel persze mélységesen megdöbben.

De miért is? Nyilván azért, mert szert tett egy új hitre. Most álljunk meg egy rövid magyarázat erejéig. A hiteket a normális esetben olyan formájú mondatokkal tulajdonítjuk, hogy

X azt hiszi, hogy p

ahol X valamilyen személyre utal (Harry Angelre, Náncsi nénire, stb.), p pedig valamilyen kijelentésre (Géza kopaszodik, Géza és Lajos barátok, stb.). Amikor valakiről azt mondjuk, hogy hisz valamit, akkor nem foglalunk állást abban a tekintetben, hogy igaza van-e vagy sem. De a viselkedés magyarázata szempontjából csak a hitt kijelentés számít, annak igazsága nem. Ha Louis Cyphre hazudna Harry Angelnek, s ezért Angel hamis hitre tenne szert, ugyanúgy megdöbbenne. Mármost egy konkrét hit azonosításához meg kell adnunk a személyt (X-et), és a hit tartalmát (p-t).

A személy Harry Angel. De hogyan adhatnánk meg hitének tartalmát? Mi azt mondanánk, hogy

Ő követte el azokat a gyilkosságokat.

Harry Angel pedig azt, hogy

Én követtem el azokat a gyilkosságokat.

Csakhogy ezek a szavak önmagukban elégtelenek a hit tartalmának azonosítására. Maradjunk a másodiknál. Ha Angel ejti ki ezeket a szavakat, igazat mond, ha a nyájas olvasó, akkor hamisat. Mivel egy és ugyanazon kijelentés nem lehet egyszerre igaz és hamis, e szavak más-más kijelentést fejeznek ki, attól függően, hogy ki mondja ki őket.

Hát akkor hagyjuk az „ő”-t, meg „én”-t, s mondjuk azt, hogy Angel azt hiszi, hogy

Harry Angel követte el azokat a gyilkosságokat.

Csakhogy önmagában ez sem magyarázza Angel megdöbbenését. Azt is hinnie kell, hogy

Ő Harry Angel.

Vagy ahogy ő maga mondaná:

Én vagyok Harry Angel.

Ezzel pedig visszajutottunk az előző problémához. Az „ő”-t vagy „én”-t tartalmazó mondatok önmagukban nem adják meg a hit tartalmát. Hogy milyen kijelentést fejeznek ki, attól függ, kire bökünk rá az „ő” kimondásakor, illetve hogy ki mondja ki az „én”-t tartalmazó mondatot.

Ilyen filozófiai kérdések nemcsak Hollywoodban merülnek fel. Tudod, hogy 9-kor kezdődik a vb-döntő. Ezt már jó ideje tudod, mégsem csinálsz semmit. Aztán ránézel az órára, és tigrisugrással veted rá magad a távirányítóra. Mi változott meg? Az, hogy rájöttél:

Most van 9 óra.

Ezek a szavak önmagukban megint csak nem határozzák meg a hit tartalmát, mert egy bizonyos időpontban kimondva igaz kijelentést fejez ki, más időpontban kimondva hamisat.

A gond a következő. A viselkedést – Angel megdöbbenését illetve a te tigrisugrásodat – egy új hittel szeretnénk magyarázni. E hit tartalmát azonban nem tudjuk szavakban kifejezni. Ha olyan mondatokkal próbálkozunk, amelyekben nem szerepel indexikus kifejezés – amilyen az „ő”, az „én” vagy a „most” szó –, nem kapunk magyarázatot, az olyan mondatok pedig, amelyekben szerepel, nem azonosítják a hit tartalmát. A kérdés az, hogy akkor hogyan jellemezhetjük azt a változást, amely a viselkedés megváltozását eredményezi.

Na, mit gondolsz?

John Perry nyomán

Általában azt gondoljuk, hogy a hívő és az ateista ugyanazt érti az „Isten” szón, csak éppen egyikük állítja, a másikuk tagadja, hogy Isten létezik. Akkor most induljunk ki abból, hogy a keresztény tradícióban mit jelent.

(1) Isten = a lény, akinél tökéletesebb nem lehetséges.

A kereszténység Istene mindentudó, mindenható és végtelenül jó, amivel kétségkívül elég magasra teszi a lécet. Való igaz, hogy a Converse cipőkkel ellentétben nem mondható el róla, hogy kényelmes lenne, de gondoljunk bele, a kényelmesség nem versenghet a mindentudással és társaival. Valami nem lehet egyszerre mindentudó stb. és kényelmes, s ha választanunk kell, Isten tökéletessége biztosan veri a Converse cipőét. Valami ilyesmit jelent az, hogy Istennél tökéletesebb lény nem lehetséges.

(1) nem mondja ki Isten létezését, hiszen egyetlen definícióból sem következik, hogy a definiált dolog létezik. Ha a „nobelaranyost” úgy definiálom, hogy

nobelaranyos = aki Nobel-díjat és olimpiai aranyérmet is nyer,

abból nem következik, hogy létezik akár egyetlen nobelaranyos is.

Mármost az ateista sem tagadja, hogy

(2) Lehetséges, hogy Isten a valóságban is létezik.

Itt a „lehetőségnek” annak a tág értelméről van szó, amely szerint minden lehetséges, ami nem tartalmaz ellentmondást. Lehetségesek rózsaszín elefántok, lila tehenek, no meg nobelaranyosok és tisztességes politikusok, de nem lehetségesek derékszögű körök, nős agglegények és egysejtű kutyák. Mivel Isten fogalma nem tartalmaz ellentmondást, az ateista csak azt tagadja, hogy létezik, nem azt, hogy létezhetne.

Igaznak tűnik az is, hogy

(3) Annál, ami csak az értelemben létezik, de lehetséges, lehetséges valami tökéletesebb.

Gondolj el, mondjuk, egy SuperConverse cipőt, amely olyan különleges anyagból készül, hogy még a legnagyobb télben is melegen tartja a lábad, de a legforróbb nyárban sem izzadsz bele. Ilyen SuperConverse lehetséges, mert nem tartalmaz ellentmondást, de sajna csak az értelemben létezik. Gondolhatunk rá, vágyakozhatunk rá, de sehol sem kapni. Világos, hogy ennél a csak az értelemben létező SuperConverse-nél lehetséges valami tökéletesebb, mégpedig a valóságosan is létező SuperConverse. Ez utóbbi egyrészt lehetséges, másrészt tökéletesebb is lenne a csak az értelemben létező SuperConverse-nél, hiszen meg lehetne vásárolni, és fel lehetne húzni.

Mármost az ateista szerint

(4) Isten csak az értelemben létezik.

(2) alapján Isten lehetséges. (3) alapján pedig a csak az értelemben létező, ám lehetséges dolgoknál tökéletesebb dolgok is lehetségesek. Így az eddigiekből az következik, hogy

(5) A csak az értelemben létező Istennél lehetséges tökéletesebb lény is.

Egy olyan lény tudniillik, amely mindenben megegyezik Istennel, de a valóságban is létezik. – ugyanúgy, ahogy a valóságban létező SuperConverse tökéletesebb lenne a csak az értelemben létezőnél. Ennélfogva:

(6) Lehetséges Istennél tökéletesebb lény.

Ezzel azonban ellentmondásra jutunk, hiszen Istenről elfogadott definíciónk (1) kizárja ezt. Az ateista álláspontja tehát, hogy Isten csak az értelemben létezik (4), ellentmondásra vezet.

Amennyiben ez az érv helyes, az ateista álláspontja vagy ellentmondásos, vagy az ateista nem ugyanazt érti az „Isten” szón, mint a hívő. Vagy lehet, hogy az érvvel van baj?

Na, mit gondolsz?

Canterburyi Szent Anzelm nyomán

Nem akarod elhinni nekem, hogy egy kifejlett dugong teste 25 liter olajat tartalmaz. Én kötöm az ebet a karóhoz, te azonban bizonyítékot követelsz. Nyilván az lenne a bizonyíték, ha felvágnék pár dugongot, valahogy lesajtolnám belőlük az olajat, és lemérnénk. Ezzel azonban több gond is van. Az első, hogy momentán nincs nálam dugong. (Mással is megesik, oké?) Ráadásul a dugongok száma erősen lecsökkent, és csak olyan helyeken élnek, ahová elég drága a repülőjegy. A második, hogy a dugong felkerült a természetvédelmi világszövetség vörös listájára, s az azon szereplő állatokat nagyon nem illik felvagdosni.

Szerencsére azonban van megoldás! Először is arra kérlek, érd be olyan bizonyítékkal, amely megerősíti ugyan az állítást, de nem zárja ki a hamisságát. Ennél többet ugyanis momentán nem kaphatsz. Egyébként meg, ha olyan barbárok lennénk, és felszabdalnánk száz dugongot, és mindegyikben 25 liter olajat találnánk, akkor is előfordulhatna, hogy a százegyedikben nincs annyi. Rendben?

Jó, akkor még két dolgot kell elfogadnod:

(1) Egy törvényt vagy természeti szabályszerűséget pozitív esetei alátámasztanak.

(2) Ami alátámaszt egy törvényt vagy természeti szabályszerűséget, alátámasztja a vele logikailag ekvivalens kijelentéseket is.

(1) A „minden A B” alakú szabályszerűségek pozitív esetei azok a dolgok, amelyek A-k is meg B-k is. Így a „minden holló fekete” pozitív esetei a fekete hollók, s az is egyértelmű, hogy a fekete hollók alátámasztják ezt a szabályszerűséget.

Ami (2)-t illeti, két kijelentés akkor logikailag ekvivalens, ha lehetetlen, hogy igazságértékük különbözzön; más szóval, szükségszerű, hogy vagy mindketten igazak, vagy mindketten hamisak legyenek.

Most már elővezethetem a bizonyítékot. Eredeti kijelentésünk, szabatosan megfogalmazva, ez:

(X) Minden kifejlett dugong teste 25 liter olajat tartalmaz.

Ez logikailag ekvivalens ezzel:

(Y) Aminek a teste nem tartalmaz 25 liter olajat, az nem kifejlett dugong.

Ennek az a magyarázata, hogy az összes „Minden A B” alakú kijelentés ekvivalens a megfelelő „Ami nem B, az nem A” alakú kijelentéssel – lehetetlen, hogy az egyik igaz legyen, a másik meg hamis.

Akkor most vegyünk egy egeret. Ennek a teste nyilván nem tartalmaz 25 liter olajat – még csak nem is kell felvágni szegényt: az egész állatkába jó, ha egy-két deci belefér. Mármost egerünk pozitív esete (Y)-nak: a teste nem tartalmaz 25 liter olajat, de nem is kifejlett dugong. (1) értelmében tehát az egér bizonyíték (Y) mellett. De mivel (X) és (Y) logikailag ekvivalens, ami bizonyíték (Y) mellett, bizonyíték (X) mellett is. Ennek mintájára minden olyan állat, amelynek teste nem tartalmaz 25 liter olajat, és nem is kifejlett dugong, bizonyítékot jelent (X) mellett. Ennélfogva bőségesen rendelkezünk bizonyítékkal a dugongokkal kapcsolatos kijelentés mellett. És az a legszebb benne, hogy az igazoláshoz egyáltalán nem volt szükségünk dugongra!

Na, meggyőztelek? Ha nem, mondd el, mi a baj gondolatmenettel.

Carl G. Hempel nyomán

Bip-bip. Bip-bip. Kitti az órára pillant. Tudja, jobb volna felkelni és nekilátni annak a nyomorult szakdolgozatnak, másként nem készül el határidőre. De sötét van még, és az ágy olyan jó meleg. Kitti lecsapja a vekkert, és az ágyban marad.

Késő este van, már csak Bea és Máté vannak az irodában. Bea fizikailag és intellektuálisan is vonzódik Mátéhoz, és érzi, hogy Máté is így van ezzel. Beának azonban férje és gyerekei vannak, és tulajdonképpen boldog velük. Úgy gondolja, hogy nem lenne szabad kikezdenie Mátéval, mert annak súlyos következményei lehetnek. Mégis feláll, odamegy Mátéhoz, ráül az íróasztala szélére, keresztbe teszi a lábát, és rámosolyog.

Viktor hosszasan nézegeti az étlapon a diétás ételeket. Erősen vesztésre áll a kilókkal folytatott harcban, a koleszterin szintje is magas, s az orvos azt mondta, hogy ennek már fele sem tréfa. Tudja jól, hogy valami könnyűt kellene választania. Amikor azonban a pincér odalép hozzá, habozás nélkül sertéscsülköt rendel.

Az ilyen eseteket, melyeket mind jól ismerünk, akaratgyengeségként szokás leírni, mivel a cselekvőnek úgymond nem elég erős az akarata ahhoz, hogy azt tegye, amit helyesnek gondol. Az akaratgyenge cselekedeteknek három fő jellemzőjük van:

• szándékosak – Kitti nem véletlenül kapcsolja ki a vekkert, Bea nem szórakozottságból kezd ki Mátéval, Viktor nem nyelvbotlásból rendel csülköt.
• a cselekvő tudja, hogy mást is tehetne – Kitti tudja, hogy felkelhetne, Bea, hogy maradhatna a fenekén, Viktor, hogy brokkolit is rendelhetne.
• a cselekvő úgy ítéli meg, hogy jobb lenne, ha mást tenne – Kitti azt tartaná jobbnak, ha felkelne, Bea azt, ha megmaradna a fenekén, Viktor azt, ha valami diétásat választana.

Ugyanakkor az alábbi két kijelentés igaznak tűnik.

(1)   Ha egy cselekedetet helyesebbnek ítélünk a másiknál, azt akarjuk jobban.

Például, ha János úgy ítéli meg, hogy helyesebb a főnök tervét dicsérnie, mint bírálnia, akkor dicsérni akarja majd, nem bírálni.

(2)   Ha két lehetséges cselekedet közül az egyiket inkább akarjuk, és a kettő közül valamelyiket szándékosan végrehajtjuk, azt hajtjuk végre szándékosan, amelyiket inkább akarjuk.

Mondjuk János dicsérni akarja a főnök elgondolását, nem bírálni. Ekkor, ha szándékosan megteszi valamelyiket, dicsérni fogja. A kijelentés megengedi, hogy azt csinálja, amit kevésbé akar, amíg azt nem szándékosan teszi. Tehát (1)-nek nem mond ellent, ha János szórakozottságból marhaságnak minősíti a főnök tervét. Csak azt zárja ki, hogy az ember szándékosan azt tegye, amit kevésbé akar.

Akkor most térjünk vissza bármelyik esetre, mondjuk Kittiére. Kitti helyesebbnek ítéli, ha felkel, mint ha fekve marad. (1)-ből következően: inkább akar felkelni, mint fekve maradni. Vegyük ehhez hozzá, hogy Kitti egyformán képes mindkét cselekedetre, s valamelyiket szándékosan meg is teszi. (2)-ből ekkor az következik, hogy felkel, hiszen ezt akarja jobban!

Vagyis: ha helyesen írtuk le Kitti körülményeit, és (1) és (2) igazak, akkor Kitti nem maradhat fekve! Ugyanilyen módon, Bea sem kezdhet ki Mátéval, és Viktor sem rendelhet csülköt! Teljesen általánosan fogalmazva: ha helyes az akaratgyenge cselekedetek fenti jellemzése, tovább (1) és (2) igazak, akkor nem lehetségesek akaratgyenge cselekedetek. Márpedig olyan esetek, mint amilyen Kittié, Beáé és Viktoré igenis előfordulnak. Valami nem stimmel. De vajon mi?

Na mit gondolsz?

Arisztotelész és Donald Davidson nyomán

Tegyük fel, egy gyerektáborban pedagógusként vagy gyerekvigyázóként dolgozol. Egyik nap sírva odajön hozzád három gyerek, mert nem tudják eldönteni, kié legyen a náluk lévő furulya. Alda, Borka és Cili a következő indokokkal hozakodnak elő:

Alda: Nekem jár a furulya, mert én faragtam ki!

Borka: A furulya engem illet, mert én járok zeneiskolába és egyedül én tudok játszani rajta!

Cili: A furulyát nekem kell megkapnom, mert Aldának és Borkának nagyon sok más játéka van, mi azonban szegények vagyunk és alig van játékom.

A gyerekek természetesen igazat mondanak. Vagyis valóban Alda faragta a furulyát, valóban csak Borka tud furulyázni hármójuk közül és valóban Cili a legszegényebb, akinek alig van játéka. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy nincs a közelben több alapanyag ahhoz, hogy Alda új furulyákat faragjon. És persze a furulya feldarabolásának nem volna sok értelme.

Kinek add hát a furulyát?

Némileg leegyszerűsítve háromféleképp okoskodhatsz.

(1) Egy tárgy tulajdonjoga azt illeti, aki azt munkája eredményeképp létrehozta. Vagyis azé a furulya, aki energiát, időt fektetett abba, hogy a hangszer elkészüljön. Tehát Aldának kell adnod. Ilyen nézeteket általában a libertariánusok vallanak, akik szerint minden embernek vannak olyan jogai (például élethez való jog, munkájának eredményéhez való jog stb.), amelyet senki más semmilyen körülmények között nem sérthet meg.

(2) Annak kell megkapnia a furulyát, aki tényleg hasznát is tudja venni. Mivel csak Borka tud furulyázni, és minden bizonnyal ő tudja a hallgatóságnak is a legnagyobb élvezetet okozni, Borkát illeti a hangszer. Ez a haszonelvű gondolkodás alapja. E szerint a legnagyobb élvezetet, vagy hasznosságot kell szem előtt tartani minden más értékkel szemben.

(3) Aldának és Borkának sokkal több játéka van, mint Cilinek. Ha Cili kapná a furulyát, neki is lenne végre valamije, amivel játszani tudna. Tehát neki kell megkapnia. Így az egalitaristák érvelnek. Vagyis akkor méltányos az eszközök (például a játékok) elosztása, ha mindenkinek ugyanannyi jut, amellyel aztán mindenki azt kezd, amit akar és tud.

A három közül melyik megfontolás a legerősebb? Alda tulajdonjoga a munkája eredménye felett? Borka és a hallgatóságának szellemi élvezete? Vagy inkább a Cilivel szembeni méltányosság?

Vegyük észre: ha bármelyiküknek odaadod a furulyát, akkor óhatatlanul megsérted a másik kettőt. No, nem (csak) az érzéseiket, hanem a mellettük szóló érveket is. Ha Aldának adod, akkor még nagyobb lesz az egyenlőtlenség Alda és Cili között, mint eddig volt, és Alda kevésbé fogja élvezni a játékot, mint Borka élvezné, aki tényleg tudott volna dallamokat előcsalogatni a hangszerből. Ha Borkának adod, akkor megsérted Alda jogát a munkája gyümölcséhez, és szintén nő az egyenlőtlenség a gyerekek között. Ha Cilinek adod, akkor megsérted Alda jogát, és Borka is csak szomorúan nézheti, hogy Cili ügyetlenkedik a hangszerrel.

Vagyis nem lehetsz egyszerre libertariánus, haszonelvű és egalitarista. Az ezek mellett felhozott megfontolások sajnos kizárják egymást. Neked márpedig mindenképpen döntened kell valamelyik gyerek mellett. Következésképpen súlyoznod kell az értékeket, amelyekre e megfontolások támaszkodnak.

Melyik mellett kötelezed el magad?

Végezetül tegyük fel, hogy nem pedagógus/gyerekvigyázó vagy a táborban, hanem az ország felelős vezetője! Hogyan (milyen elvek szerint) osztanád el/újra az országban megtermelt jövedelmeket?

Ui.: Végső megoldásként persze még mindig megtarthatod magadnak a furulyát.

 Amartya Sen nyomán

1945 májusában, alig pár nappal Hollandia felszabadulása után, a szövetségesek letartóztatták Han van Meegerent, a kevéssé ismert festőt és műkereskedőt, amiért segédkezett abban, hogy egy Vermeer-kép a nácik kezébe kerüljön. Letartóztatásának harmadik napján van Meegeren meglepő kijelentés tett: a Göring gyűjteményében talált kép nem Vermeer alkotása, hanem az övé. Ezt a nyomozók kezdetben csak kétségbeesett próbálkozásnak vélték a súlyos börtönbüntetés elkerülésére, különösen mert van Meegeren számos további, az elmúlt két évtizedben előkerült festményről is azt állította, hogy ő festette. Ezek között volt Vermeer szenzáció számba menő Emmauszi vacsorája is, melyet a korszak legkiválóbb szakértői is autentikusnak találtak, és amelyért a Rembrandt Társaság csillagászati összeget fizetett ki. Hitetlenségüket végül az oszlatta el, hogy a következő hónapokban Van Meegeren riporterek és szakértők szeme láttára készített el egy újabb, megdöbbentően autentikusnak tűnő Vermeer hamisítványt.

Hogyan vélekedjünk az Emmauszi vacsora esztétikai értékéről? Remekmű-e van Meegeren alkotása? Amit mindenki ugyanolyan Vermeer remekműnek ítélt, mint amilyen a Leány gyöngy fülbevalóval vagy a Levelet olvasó nő kékben, miért ne lenne remekmű? (Még Van Meegeren halála után is akadt szakértő, aki amellett érvelt, hogy van Meegeren hazudott erről a képről, és az valódi Vermeer.) Miért lenne valami kevésbé szép pusztán azért, mert nem egy híres régi mester munkája?

Talán azért, felelhetnénk, mert a kép esztétikai értékét nem egyszerűen a vászon adja, hanem szerepet játszik benne az is, ahogy nézzük. Másként nézünk egy Vermeert és másként egy Vermeer-utánzatot. De miért is? Azért, mert Vermeerről tudjuk, hogy remekműveket festett? Akkor viszont a remekműveknek felismerhetőnek kell lennie anélkül, hogy tudnánk, kitől származnak. És ezzel visszajutottunk az eredeti kérdéshez: ami úgy néz ki, mint egy remekmű, miért ne lenne remekmű?

Egy másik lehetőség, hogy a remekművekben részben a művész eredetiségét csodáljuk. A művész alkot, a hamisító csak másol, ezért értékeljük többre az eredeti alkotásokat a hamisítványoknál. Van Meegeren esetében azonban ez a válasz nem hat meggyőzőnek. Van Meegeren nem létező képeket másolt. Az Emmauszi vacsora témaválasztása szinte arcátlanságnak tűnik, mert Vermeer nem festett vallási tárgyú képeket. De a stílust, mondhatnánk, azt van Meegeren mégiscsak másolta, nem teremtette, ennyiben tehát hiányzik belőle Vermeer eredetisége. De még ez sem stimmel tökéletesen. Az Emmauszi vacsora nagyon vermeeres, de nem egészen olyan, mint Vermeer más képei. Az arcoknak van egyfajta fotografikus minősége, amely némileg emlékeztet a korabeli fekete-fehér mozifilmekére. (Az egyik alak nagyon hasonlít Greta Garbóra!) Úgyis mondhatjuk tehát, hogy Van Meegeren továbbfejlesztette Vermeert.

Akkor Van Meegerent nem is annyira virtuóz hamisítónak, hanem méltatlanul el nem ismert festőnek kell tekintenünk? Na mit gondolsz?

Nelson Goodman és Denis Dutton nyomán

Fel akarod hívni a kedvesed. Két mobilod van, Régi és Új. Régi pár hónapja felmondta a szolgálatot, s a szervízben azt mondták, olyan sokba lenne a javítás, hogy jobban jársz, ha veszel egy másikat. Így tettél szert Újra. Szóval melyiken fogod most felhívni a kedvesed? Naná, hogy Újon.

De miért is?

Hülye kérdés. Régi nem működik, Új meg működik.

De álljunk meg egy pillanatra. Azt tudod, hogy Régin már jó ideje nem tudsz telefonálni, Újon meg tudsz. Ez a tudás a múltra vonatkozik. A kérdés az, hogy MOST, amikor fel akarod hívni a kedvesed, melyik fog működni?

Ez is hülye kérdés. Olyat még nem láttál, hogy egy elromlott mobil magától megjavult volna, ellenben az a teló, amely egyik nap működött, a másik nap is működni szokott. Jó, az utóbbi alól vannak kivételek. Egyik nap még működött Régi, a másik nap már nem, de akkor is: az a telefon, amely hétfőn működik, szinte mindig működik kedden is.

Amikor így okoskodsz, és habozás nélkül Újhoz nyúlsz, induktívan következtetsz. Az összes múltról jövőre, ismertről ismeretlenre irányuló következtetés induktív. Az induktív következtetések előfeltételezik, hogy a világban rend van: a jövő nagyjából olyan lesz, mint a múlt, az ismeretlen dolgok nagyjából úgy fognak viselkedni, mint az ismertek. De honnan tudod, hogy a világban rend van?

Ez már a harmadik hülye kérdés. Itt van a szomszédod, aki korán reggel ablakrepesztő hangerővel magyar nótát hallgat. „Igen, aranyom”, mondta először, amikor megkérted, hogy „ha lehetne, kicsit halkabban”, aztán kivert az ágyból. „De hiszen lehalkítottam”, mondta másodszor, és megint kivert az ágyból. Szóltál harmadszor, negyedszer, mindhiába. (Szar dolog ez a rend.) Másfelől persze a sarki közértben reggel mindig van tej és kifli. Nemcsak egyszer, nemcsak kétszer, hanem mindig. (Jó dolog ez a rend.) De akár szar, akár jó, ezerszer megtapasztaltad, hogy rend az van.*

Ezzel azonban körforgásba kerülsz. A rendet a MÚLTban tapasztaltad meg. Honnan tudod, hogy a JÖVŐben is fennmarad? Induktív következtetés révén? De az induktív következtetések előfeltételezik a rendet!

Kicsit részletesebben. A kérdés az volt, hogy miért bízhatunk meg az induktív következtetésekben. Például miért következtethetsz a mobilok múltbeli viselkedése alapján arra, hogy Régin nem tudod felhívni a kedvesed, Újon viszont igen? Azt feleltük, hogy a világban rend van: a jövő hasonlítani fog a múltra, az ismeretlen dolgok hasonlítani fognak az ismertekre. Ám azt, hogy a világban rend van, nem alapozhatjuk másra, mint múltbeli tapasztalatainkra. De a múltból a jövőre következtetni induktív következtetés. De miért is bízhatunk meg az induktív következtetésekben? Ezzel visszajutottunk az eredeti kérdéshez.

Akkor most miért is jársz el helyesen, ha Újon akarod felhívni a kedvesed?

David Hume nyomán

* Ha rutinos olvasója vagy blogunknak, már sejted, hogy most jön a rossz hír. Amikor ezt sejted, akkor is induktívan következtetsz.

Az első dolog, amit a logikában megtanul az ember, ez:

(I) A deduktív következtetések érvényessége egyedül logikai formájukon múlik: azon, hogy milyen logikai kötőszavakat tartalmaznak, és hogy hol szerepelnek bennünk azonos elemek.

1 vagy 2. Nem 1. \ 2.

Ha például ebben a sémában az összes olyan helyre, amelyen ugyanaz a szám szerepel, ugyanazt a kijelentést írjuk, nem fordulhat elő, hogy az összes premissza igaz, de a konklúzió hamis lesz. Ha

1 = Sajtból van a hold.

2 = Kutyából nem lesz szalonna.

akkor

Sajtból van a hold vagy kutyából nem lesz szalonna. (igaz)

Nincs sajtból a hold. (igaz )

Kutyából nem lesz szalonna. (igaz)

Ha

1 = Kutyából nem lesz szalonna.

2 = Sajtból van a hold.

akkor

Sajtból van a hold vagy kutyából nem lesz szalonna. (igaz)

Nem igaz, hogy kutyából nem lesz szalonna. (hamis )

Sajtból van a hold. (hamis)

Akárhogy is törjük a fejünket, olyan behelyettesítést nem találunk, amely egyszerre tenné a premisszákat igazzá és a konklúziót hamissá. Legalábbis amíg „vagy”-ot és a „nem”-et, az iménti sémában szereplő logikai kötőszavakat, a szokásos jelentésben használjuk. Mármost:

(II) A logikai kötőszavak jelentését teljes mértékben az határozza meg, hogy bizonyos velük végzett következtetések érvényesek.

Az „és” jelentését például az alábbi következtetések érvényessége rögzíti.

1. 2. \ 1 és 2. (Zöld a fű. Kék az ég. \ Zöld a fű és kék az ég.)

1 és 2. \ 1. (Zöld a fű és kék az ég. \ Zöld a fű.)

1 és 2. \ 2. (Zöld a fű és kék az ég. \ Kék az ég.)

Ahhoz, hogy valaki ismerje az „és” jelentését, tudnia kell, hogy így kell következtetni vele, és semmi egyebet nem kell tudnia.  (II)-nek nem mond ellent, hogy a logikai kötőszavak jelentését megadhatjuk más módon is, az „és”-ét például így.

Egy „1 és 2” alakú mondat akkor és csak akkor igaz, ha az „1” helyén álló mondat és a „2” helyén álló mondat is igaz.

Ebből a szabályból ugyanis kiolvasható, hogy az „és”-sel hogyan kell következtetni. Ha az „és”-es mondat igaz, tagmondatai is igazak. Ha mindkét tagmondat igaz, az „és”-es mondat is igaz. Vagyis az „és”-es mondatból következtethetünk bármely tagmondatra, és a két tagmondatból következtethetünk az „és”-es mondatra.

De ha (I) és (II) igaz, annak kínos következményei vannak. Vezessünk csak be egy új logikai kötőszót, a „tonk”-ot. (II) értelmében ehhez arra van szükség, hogy megadjuk a „tonk”- ot tartalmazó érvényes következtetéseket. Legyenek ezek a következők:

1. \ 1 tonk 2.

1 tonk 2. \ 2.

Ha a „tonk”-ot a szándékolt jelentésben használjuk, ezek a következtetések érvényesek, hiszen a „tonk” jelentését azzal rögzítettük, hogy ezek a következtetések érvényesek. Pontosan az a helyzet, mint az „és” esetében: mivel az „és” jelentését úgy rögzítettük, hogy leszögeztük, hogy a fenti három következtetés érvényes, a fenti három következtetés érvényes.

Akkor most vegyünk egy tetszőleges p kijelentést. A felső tonk-szabály értelmében p-ből érvényesen következtethetünk p tonk q-ra, ahol q tetszőleges kijelentés. Az alsó tonk-szabály értelmében p tonk q-ról érvényesen következtethetünk q-ra. Vagyis a felső és az alsó tonk-szabály egymást követő alkalmazásával bármely p kijelentésből következtethetünk bármely q kijelentésre. Abból, hogy „Magyarország fővárosa Budapest” érvényesen következtethetünk arra, hogy „Száraz ágon fütyörész egy vaddisznó”, vagy éppenséggel arra, hogy „Jeromos tíz centivel magasabb önmagánál”.

Valamit elrontottunk. De mit?

Arthur N. Prior nyomán