Na, mit gondolsz?

Tegyük fel, hogy ezt a konkrét összeadást a történelem során még soha senki nem végezte el. (Ha zavar ez a hamis feltevés, válassz két 200 jegyű számot!) Na és!? – mondod te. Az összeadás szabályait nem befolyásolja, hogy egy konkrét összeadást elvégeztek-e korábban, márpedig e szabályok mindig meghatározzák az eredményt. De vajon biztos ez?

Ám léptessünk színre valakit, akiről tudod, hogy ugyanúgy tud összeadni, mint te – mondjuk egy általános iskolai osztálytársadat. Az illető – nevezzük Kripkensteinnek – azt mondja, hogy 68+57=5.

Na ne izélj már! – feleled. Egyszerűen csak úgy kell elvégezned az összeadást, ahogy mindig is csináltad, és megkapod a helyes eredményt.

Mire Kripkenstein: de hát pontosan ugyanúgy adtam össze ezt a két számot, ahogy bármilyen másik két számot összeadok.

Dehogy is, nem ugyanazt csinálod! – emeled meg a hangot. Nézz ide, írom: 8 meg 7 az 15; leírom az 5-öt, marad 1; 6 meg 5 az 11, meg 1 az 12. Látod? 125.

Kripkenstein értetlenkedve rázza a fejét. Nem! – mondja. 8 meg 7 az 15; leírod az 5-öt; s ezzel végeztél is, mert a 8 előtt 6 áll, a 7 előtt pedig 5; tehát az eredmény 5.

Nagy levegőt veszel. – Úgy látszik nem érted. Az összeadás lényegében összeszámlálás. Leszámolok először 68 gyufaszálat. 1, 2, …, 68. Aztán 57-et, így ni. Aztán összetolom a gyufaszálakat, és leszámlálom: 1, 2, …, 125.

Szó sincs róla, válaszolja Kripkenstein, ez nem összeszámlálás. Add csak ide! Azzal akkurátusan leszámol először 68, majd 57 gyufaszálat, összetolja a két halmot, majd leszámlál belőle 5-öt.

De nem! (A szomszéd asztalnál ekkor felkapják a fejüket, a kidobó ember egy lépéssel közelebb húzódik.) Vegyünk valakit, aki soha életében nem tanult matekot. Hagyjuk, hogy megfigyelje, hogyan adunk össze, illetve hogyan számlálunk össze az olyan esetekben, amelyekben nincs köztünk nézetkülönbség. Aztán te is, meg mi is elvégezzük az összeadást 68+57-re. És akkor megkérdezzük ezt a semleges megfigyelőt, hogy melyikünk csinálta ugyanazt, amit korábban, vagyis melyikünk követte a szabályt. Tutira azt fogja minden, hogy én.

Hát az lehet, feleli Kripkenstein, de mit számít ez? Ez csak azt mutatja, hogy az illető a te eljárásodat tartja természetesnek. Ha úgy tetszik, gondolkodási hajlamai inkább a tiédnek felelnek meg. De a kérdés nem az, hogy mit találunk természetesnek, illetve milyenek gondolkodási hajlamaink. A kérdés az, hogy melyik a helyes eredmény. A természetesség irreleváns a helyességre nézve. Például természetes hajlamaink alapján azt mondanánk, hogy több egész szám van, mint páros szám, holott egy fenét.

Ha Kripkensteinnek igaza van, tévedés azt állítani, hogy a szabály az új esetekben is meghatározza az eredményt. Az eddigi gyakorlat többféle módon is kiterjeszthető az új esetekre. Ezek között vannak természetesebbek, de ami bennünket érdekel, az az, hogy melyik a helyes. Melyik az eddigi gyakorlat helyes folytatása, melyik a szabály helyes alkalmazása az új esetben. Ezt pedig semmilyen velünk kapcsolatos múltbeli tény nem határozza meg.

És ez természetesen általánosítható minden szabályra. Azt mondanád, hogy amit most olvastál, az egy blogbejegyzés a magyar nyelv szabályainak megfelelően. De jön Kripkenstein, s azt mondja, hogy ez egy regény… Meg tudnád győzni?

Kripke és Wittgenstein nyomán

Zsuzsi és Vili, a rosszcsont testvérek, éppen azon versenyeznek, melyikük tudja eltalálni a szomszéd néni mosókonyhájának kisablakát. Vili egy szemvillantásnyival gyorsabb, és az ő köve talál először a célba, míg Zsuzsa köve egy pillanattal később, a már kitört ablakon repül keresztül. Bár Zsuzsi is büntetést érdemel, nyilvánvaló, hogy az ablakot Vili törte be. Ha muszáj, ezt többféleképpen is megindokolhatjuk.

 (1) Ha úgy gondoljuk, az okozás energiaátadással jár, akkor a dolog úgy fest, hogy Vili köve az ablaküvegnek adta át energiáját, míg Zsuzsi kövének mozgási energiája az ablakon túl, a falba csapódva elenyészett. Mivel csak Vili köve közölt energiát az üveggel, ez törte be.

(2) Az ablak betörését egymáshoz térben és időben kapcsolódó események folytonos sorozata kapcsolja Vili kézmozdulatához. Az ablak azért tört be, mert a kő egy pillanattal korábban nekiütközött. Azért ütközött neki, mert egy pillanattal korábban egy méterrel odébb volt, és ilyen és ilyen pályán haladt.  S azért volt egy pillanattal korábban egy méterrel odébb, mert még egy pillanattal korábban még egy méterrel odébb volt, és ilyen és ilyen pályán haladt. És így tovább, amíg el nem érünk Vili dobásáig. Az ablak betörését Zsuzsi kézmozdulatához nem fűzi események ilyen folytonos láncolata.

(3) Vizsgáljuk meg sokkal alaposabban az ablaktörés eseményét. Pontosan milyen energiával, és melyik oldalával csapódott a kő az ablakba? Fizikai alapján, ha Vili a követ kicsit másképp dobta volna el, akkor az ablaktörés is kicsit másképp zajlott volna le – másmilyen lett volna a törésmintázat, máshova repültek volna a szilánkok. Az ablaktörés eseményének ez a finom hangoltsága csak Vili dobásával áll kapcsolatban. Ha Zsuzsi dob kicsit másképpen, az nem befolyásolja az ablak betörésének részleteit.

Nem tudni, a gyerekek apja hogyan vélekedett az okságról, de tény, hogy Vilit teremtette le, míg Zsuzsinak csak annyit mondott, hogy lehetett volna annyi esze, meglöki Vilit a dobáskor, s így megóvja az ablakot. Akkor meg is dicsérte volna, mert ő lett volna az oka annak, hogy az ablak ép marad. Vili azonban így protestált

„De apa, ha Zsuzsi cselekedete az ablaktörés meghiúsításával ok lehet, akkor okozatnak tekinted egy esemény nem létezését, azaz egy esemény meg nem történte is esemény. Ha Zsuzsi meglök, akkor nincs ablakbetörés, nem kiabál a szomszéd néni, nem történik semmi. Ennek a semminek lett volna az oka, ha Zsuzsi meglöki a kezemet. Ha Zsuzsi nem lök meg, akkor betörik az ablak; ha meglök, akkor nem törik be. Más szóval: ha Zsuzsi meglök, az elégséges feltétele annak, hogy ne legyen baj, ne törjön be az ablak. De az, hogy Zsuzsi is dobott, éppúgy elégséges feltétele annak, hogy ne lökjön meg – hisz nem lehet egyszerre dobni is, meg lökni is. De ha az elégséges feltétel fennállását a szerencsés esetben oknak tekintjük – vagyis azt mondjuk, hogy Zsuzsa lökése okozza, ha nem törik be az ablak –, akkor a balszerencsés esetben is oknak kell tekintenünk, s így végső soron, elégséges feltétel lévén, Zsuzsa dobása szintén  oka az ablak  betörésének. Akkor őt miért nem szidod meg,?”

De vajon elfogadható-e Vili védekezése, vagy inkább az apának kellene igazat adni? Egy esemény nem-létezése vajon esemény? Mennyiben változna a helyzet, ha a két kő egyszerre csapódna az ablakba, és mi van, ha csak a két kő együttes energiája elegendő az ablak betöréséhez? Na mit gondolsz?

David Lewis, Ned Hall és mások nyomán

Congo (1954-1964) életének túlnyomó részét Desmond Morris, a jeles angol etológus, ismeretterjesztő és – nem mellékesen – festő laboratóriumában élte le. Pályája azzal kezdődött, hogy megkaparintott egy ceruzát, és rajzolgatni kezdett. Később aztán Morris ecsetet adott a kezébe. Élete során Congo több mint 400 képet készített. Ünnepelt sztár volt. Picasso képet vásárolt tőle, Miró pedig két saját képét cserélte el Congo egy művéért. Egyik képe láttán Salvador Dali így kiáltott fel: „A csimpánz keze majdnem emberi, Jackson Pollocké teljesen állati!” A 2005-ben a londoni Mayor Gallériában rendezett poszthumusz kiállításon egyik festménye 14.000 fontért kelt el. A Sunday Times műkritikusa alkotásait az absztrakt expresszionizmus lírai fajtájába sorolta.

Congo mellett más csimpánzok is készítettek képeket: Betsy és Kokomo, a baltimore-i állatkert lakói, és Cheetah, a visszavonult filmsztár is, aki Johnny Weissmuller partnere volt a Tarzan-filmekben. Sőt, festegető gorilláról is tudunk: Sophie Congóval együtt állított ki, jóllehet nem aratott akkora elismerést.

Vajon művészet-e az, amit Congo művel?

Ha magukat a képeket nézzük, valószínűleg igen. Ha egy modern képtárban függő valamelyik alkotást kicserélnénk Congóéval, a nézők aligha rökönyödnének meg – legfeljebb ha rossz termet választanánk.

De ha a kép mögé nézünk, valószínűleg nem. Congo nem éppen olyan, mint a művészek. Nem viszonyul a festészeti hagyományhoz, ahogy a klasszikus és a modern művészek. Alkotásai nem kötődnek közösségének életéhez és szertartásaihoz, ahogy az őskori vagy a középkori művészeké. Az is kérdéses, hogy rendelkezik-e egyáltalán a művészet fogalmával.

Ha bizonytalanságunk okán inkább mások véleményére hagyatkoznánk, akkor elsőre az igenre hallanánk. Akinek a képeiből kiállítást rendeznek, akinek alkotásait olyanok vásárolják, mint Picasso, annak bizony művésznek kell lennie. Másodjára már gyanúsabbnak találnánk a dolgot. Az „A csimpánz fest” jó szalagcím, „A csimpánz papírokat ken össze” nem. A csimpánz festményeit el lehet adni, a csimpánz által összekent lapokat nem. Ami pedig Picassót, Mirót és Dalit illeti, lehet, hogy a kuriózumért rajongtak, nem a művészi értékért.

Egyszóval nem könnyű a válasz. Egyáltalán min múlik a dolog? A létrehozott tárgyon? A létrehozó szándékán? A befogadó közönségen? Hogyan lehetne a kérdést eldönteni?

A kanadai Hudson-öböltől északkeletre élő utkuk a világ legbékésebb népei közé tartoznak. Aggályosan kerülnek minden olyan viselkedést, amely konfliktusokat eredményezne. Szerények és visszafogottak, mert a dicsekvés ellenséges érzületet szül. Nem szívesen kérnek vagy ígérnek bármit is, mert a kérés elutasítása vagy ígéret nem teljesítése konfliktushoz vezet. Bármiféle erős érzelem, de különösen a harag kifejezését mélységesen helytelenítik. Ha egy utku dühös, egyszerűen elsétál. Hozzáállásukat jól szemlélteti az alábbi eset. Egy ízben turisták kölcsönkérték egy utku család egyik kenuját, majd miután tönkretették, kölcsönkérték a másikat is. Az utkuk között élő antropológus közbeavatkozott, és annak rendje és módja és módja szerint elmagyarázta a turistáknak, hogy merre meddig. Onnantól az utkuk nem érintkeztek vele szívesen; mit sem számít, hogy az ő érdekeiket képviselte, az általa tanúsított konfrontatív magatartást nem tudták elfogadni.

A Venezuela és Brazília határvidékén élő yanomamok nemhogy ódzkodnának a konfliktusoktól, hanem azon nyomban tettlegesen rendezik is őket. Ha egy férfi arra gyanakszik, hogy a felesége félrelépett egy másik férfivel – márpedig a yanomamo férfiak igen gyanakvóak – akkor pillanatokon belül méteres rudakkal kezdik csépelni egymást, úgyhogy nem is igen van yanomano férfi, akinek a fejét ne borítanák hegek. De ez szinte csak játék a többi törzzsel folytatott háborúkhoz képest. A yanomamo falvak állandó hadiállapotban vannak egymással, úgyhogy a férfiaknak több mint 40%-a erőszakos halált hal.

Az utkukat mi valószínűleg bátortalannak, vagy éppenséggel pipogyának tartanánk. Szemükre vetnénk, hogy ahelyett, hogy kezelnék a konfliktusokat, nem is vállalják őket. A yanomamokat ezzel szemben erőszakosnak és durvának bélyegeznénk, akik képtelenek a konfliktusokat békés eszközökkel, civilizált módon megoldani. Persze az utkuk valami hasonlót mondanának – azaz inkább csak gondolnának – rólunk, mint mi a yanomamokról, a yanomamok pedig valahogy úgy ítélnének rólunk, mint mi az utkukról. Akkor kinek van igaza? Kinek az erkölcsi értékei helyesek? Hogyan lehetnek az erkölcsi értékeket megalapozni?

Azt modhatnánk, hogy ezek rossz kérdések. Minden társadalomnak megvan a maga erkölcse, amely szabályozza, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az ERKÖLCS – így, csupa nagybetűvel – nem létezik: csak erkölcsök vannak, s ezek mást-mást tekintenek értéknek, így alkalmanként másként minősítik ugyanazt a viselkedést.

Ez a válasz azonban csak addig hat meggyőzőnek, amíg utkukról, meg yanomamokról van szó, velük ugyanis nem szoktunk találkozni. De szoktunk találkozni politikusokkal, akik szerint a népszerűség érdekében hazudozni dicséretes, ám hazugságot vagy akár csak tévedést is beismerni bűn. Szoktunk találkozni vállalkozókkal, akik szerint magán célú kiadás után áfát visszaigényelni vagy nem adni számlát teljesen elfogadható, másként tenni pedig az élhetetlenség jele. A politikus-erkölcsöt vagy a vállakozó-erkölcsöt legtöbben vonakodnánk az utku-erkölcs vagy a yanomamo-erkölcs mintájára önálló erkölcsként elfogadni. De miért is?

Megpróbálkozhatnánk azzal válasszal, hogy yanomamo és utku kultúra van, de politikus-kultúra és vállalkozó-kultúra nincs, csak magyar kultúra. Ám ezzel igencsak sok bonyodalmat zúdítanánk magunkra. Először is van politikus-kultúra és vállalkozó-kultúra. Másodszor, a politikusok és a vállalkozók részei a magyar kultúrának. Harmadszor, hogyan lehetne azonosítani azt, akire a magyar kultúra szabályai vonatkoznak? Vonatkoznak-e az ide települt kínaira? Csak akkor, ha tud magyarul? Vagy csak akkor, ha magyar állampolgár? Negyedszer, miért a magyar kultúra számít, miért nem az európai kultúra?

Az erkölcsi relativizmus „jó messze” nagyon kényelmes pozíciónak tűnik, mert megúszhatjuk vele azt a kérdést, hogy miért a mi értékeink helyesek. Viszont, ha „jó messze” elfogadjuk, „idehaza” is el kell fogadnunk, ami már nem jó, mert akkor azokat sem ítélhetjük el, akiket pedig el akarnánk ítélni. Akkor most hogy is van ez? Na, mit gondolsz?

A mennyország bejárata előtt hosszú sor áll, a veszekedések elkerülése végett mindenkinek sorszáma van. A sorban álláskor pedig be kell tartani egy szigorú szabályt. Szent Péter ugyanis csak akkor nyitja ki a kaput, ha az alábbi feltétel teljesül:

 Akkor és csak akkor van kalap bárkinek a fején, ha mögötte senkinek nincs a fején kalap.

Ha a bejárat előtti sor csak véges hosszú, és ha a sorban állók életükben jól megtanulták a logikát és betartják a szabályokat, Péternek lesz dolga a kapuval.

Mi a helyzet akkor, ha csak egyetlen ember áll a kapu előtt? Emberünk így okoskodhat: ha állna egy kalapos ember mögöttem, akkor nem tehetném föl a kalapomat, de mivel senki sem áll mögöttem, , ezért föl kell tegyem a kalapomat.

Mi a helyzet ha ketten állnak a sorban? Az utolsó ember most is az iménti módon okoskodik, tehát kalap van a fején. Ekkor viszont az előtte álló hajadonfőtt marad, mert van mögötte kalapos ember. Három ember esetén, az első kettő fején nem lesz kalap, csak az az utolsóén. Mindezt így ábrázolhatjuk:

@

_@

__@

Lehetséges-e az alábbi eset?

_@@

Nem. hiszen  a másodikon csak akkor lehetne kalap, ha mögötte senkin sincs kalap.

Egy napon a gonosz szellem elhatározta, hogy lerombolja a mennyországot. Úgy okoskodott, ha végtelen sok lelket kell beengedniük, a menny megtelik, és minden összedől. Így is tett. Bűvös varázslattal végtelen hosszú sort állított a kapu elé, olyan hosszút, hogy még Szent Péter sem látta a végét, pedig jó szeme volt. Semmiképp nem láthatta, mert a sornak nem volt vége, azaz nem volt legutolsó a sorban. És ahogy illik, a végtelen sorban mindenki követte a szabályt. Mi történt? Ki kellett-e nyissa a kaput? Kinek volt kalap a fején, és kinek nem?

Alkalmazzuk a szabályt miden sorban állóra nézve:

Pontosan akkor van kalap van a fejemen, ha mögöttem senki fején nincs kalap.

A feltételnek kivétel nélkül mindenkire teljesülnie kell, nem a lehet a kalapot félig fölvenni vagy folyamatosan föl-le hajigálni.  Péter csak akkor néz ki a kisablakon, amikor mindenki megnyugodott, csend van, senki sem vitatkozik a mögötte állóval, nem emelgeti a kalapját, vagyis kialakult a végső rend.

Tegyük fel, hogy a végtelen sorban senkinek sincs kalap a fején. Ekkor a kapu előtt állónak  föl kell tennie a kalapját, hiszen teljesül a feltétel, senkinek sincs mögötte kalap a fején. Most vegyük a második bebocsátásra várót. Neki fel kell tennie a kalapját? Igen, mivel mögötte senkinek sincs kalap a fején. Ekkor viszont az előtte állónak le kell vennie a kalapját, mert van mögötte kalapos. Ekkor jön a harmadik a sorban. Mivel mögötte senkinek sincs kalap a fején, fölteszi a kalapot. Csakhogy erre az előtte álló kettőnek le kell vennie, mert van mögöttük kalapos. Bármilyen hátrább álló hasonlóképpen okoskodhat. Fölveszi a kalapot, mert mögötte senkin nincs kalap, viszont ekkor az előtte állóknak le kell venniük. Így végül oda lyukadunk ki, hogy semelyik sorban álló sem veheti föl a kalapot, tehát senkinek a fején nincs kalap. Ezzel azonban visszajutottunk a kiinduló állapothoz, az ajtó előtt álló fölveszi a kalapot.

Mi lesz ennek a vége? Kinyitja-e Péter a kaput a végtelen sor előtt?

Stephen Yablo nyomán

Könnyebb lesz a kérdést megválaszolni, ha veszünk egy példát. Mikor mondható el rólad, hogy tudod, hogy nyertél a lottón?

Először is, hinned kell, hogy nyertél. Ha azt hiszed, nem nyertél, vagy éppenséggel nem hiszed sem azt, hogy nyertél, sem azt, hogy nem nyertél, akkor nem tudod, hogy nyertél.

Másodszor, az is kell, hogy igazad legyen. Ha azt hiszed, hogy nyertél, de tévedsz, akkor nem tudod, hogy nyertél.

Ez azonban még nem elég. Tegyük fel, hogy javíthatatlan optimista vagy. Abban a pillanatban, hogy bedobod a szelvényt, máris szentül hiszed, hogy nyertél. Tegyük fel azt is, hogy nemcsak optimista vagy, hanem szerencsés is, és csakugyan nyersz. Nem tudod, milyen számokat húztak ki, még a saját számaidra sem emlékszel, és csak azért hiszed azt, hogy nyertél, mert optimista vagy. Ebben az esetben sem mondanánk rólad, hogy tudod, hogy nyertél. Az igazat hiszed ugyan, de ez nem tudás. Attól, hogy véletlenül eltalálod az igazat, még nem rendelkezel tudással. A véletlen kizárására ezért, harmadikként, azt is meg kell követelnünk, hogy hited igazolt legyen, vagyis megfelelő bizonyítékokon alapuljon. A hiteidet bizonyítékokra alapozod, akkor nem a véletlen műve, ha az igazat hiszed.

De ez még mindig kevés. Vegyünk két példát.

Egyik kollégád, Feri, Ford-őrült. Mindig is Fordja volt, imád hosszasan áradozni a Ford nagyszerűségéről, s épp az imént láttad kiszállni egy Fordból. Ekkor igazoltan hiszed, hogy Ferinek Fordja van. Ha ebből arra következtetsz, hogy egy kollégádnak Fordja van, ezt is igazoltan hiszed, hiszen igazolt hiteidből logikailag kifogástalanul következtetsz. Tegyük fel azonban, hogy van két dolog, amit nem tudsz. Egy: Feri tegnap ripityára törte a kocsiját, s most egy kölcsönkapott kocsit vezet. Kettő: egy másik kollégádnak, Krisztának, akit nem is ismersz, csakugyan Fordja van. Ekkor az a hited, hogy egy kollégádnak Fordja van, igaz is és igazolt is. Mégsem mondanánk rólad, hogy tudod, hogy egyik kollégádnak Fordja van.

A másik példa. Pontban 12-kor ránézel a faliórára, amely12 órát mutat, s ennek nyomán azt hiszed, hogy 12 óra van. De megint van valami, amit nem tudsz: az óra nem jár. Ebben az esetben nem tudod, hogy 12 óra van, hiába hiszed, hiába van igazad, és hiába van jó okod ezt hinni.

Azt gondolod, hogy itt abban van a turpisság, hogy ebben a két esetben a bizonyítékok elégtelenek, és nem nyújtanak valódi igazolást? Hogy csak akkor tudsz valamit, ha bizonyítékaid tökéletesen kizárják a kérdéses hit hamisságát? Akkor gondolj bele a következőbe. Amikor azt hiszed, hogy egy barátodnak ilyen és ilyen kocsija van, mindig megvizsgálod hogy csakugyan jogos tulajdonosa annak a járműnek? Ha ránézel az órára, és megállapítod, hány óra van, ellenőrizni szoktad, hogy helyesen jár-e? Ha kitartasz amellett, hogy a példákban szereplő bizonyítékok elégtelenek, azaz nem nyújtanak elég erős igazolást, akkor az a szomorú helyzet, hogy szinte semmit nem tudsz, mert ennél erősebb bizonyítékaid nem szoktak lenni.

Oda jutottunk tehát, hogy attól, hogy igazoltan hiszel valamit, és igazad is van, még nem tudod azt a dolgot. Mi kellhet még?

Na, mit gondolsz?

Edmund Gettier nyomán

Nézem az égen szálló madarakat, és azt gondolom, jobb nekik így szabadon, mint kalitkáva zárva, hiába vannak így száz veszélynek kitéve. Mi történne, ha madártan pontosan meg tudná jósolni, melyik madár mikor hova száll? Vajon ebben az esetben nem lenne többé értelme a szabad és rab madarak közti megkülönböztetésnek? Azt kellene-e mondanunk, hogy a cseresznyefán boldogan csicsergő madár nem szabadabb a kalitkában gubbasztó társánál, mert mindkettőt gúzsba kötik a természeti törvények? Aligha.

A példa azt sugallja, hogy a szabadság fogalma összeegyeztethető az előre meghatározottság eszméjével. Ha döntéseink saját természetünk, érzéseink, vívódásaink vagy éppen gyors elhatározásaink eredményeképpen születnek, akkor szabadok vagyunk, ha hatalmi szóval ránk kényszerítenek egy hitet vagy cselekvést, akkor nem. Ilyen formán szabadunk lehet akkor is, ha egy determinisztikus, kiszámítható világban élünk, és elménk is része ennek a természeti törvények által szabályozott rendszernek. Biztos ez? Nem kerülte el valami a figyelmünket?

Tegyük fel tehát, hogy elménk működését épp úgy meghatározzák a fizika törvényei, mint a madarak röptét. (Ez még mindig vonzóbb elképzelés, mint az, hogy döntéseinket a vak véletlen uralja.) Tegyük fel azt is, hogy az elmével kapcsolatos összes tényt az agyműködés fizikai tényei határozzák meg, vagyis a fizikalizmus igaz. Mi következik mindebből?

Az, hogy hiteinket és vágyainkat előre meghatározzák a korábbi agyi állapotok és külső körülmények. Ha igaznak vélünk valamit, már jóval korábban eldőlt, hogy igaznak tartjuk majd, ha hamisnak, akkor ugyanígy. Vagyis az, hogy valamit igaznak tartunk-e, nem azon múlik, hogy valóban igaz-e, hanem azon, hogy gondolkodásunk mire van előzetesen determinálva. Hogy mi az igazság, azt soha meg nem tudhatjuk, mert soha nem szabadulhatunk ki a meghatározottságok béklyójából. Meglehet, hogy arra vagyunk ítélve, hogy bizonyos kérdésekben mindörökre tévedjünk.

Tegyük föl most azt, hogy a fizikalizmus igaz, de a determinizmus hamis: az elme tényei végső soron mind fizikai tények, de hiteinket és vágyainkat nem határozzák meg a külvilág és az agy korábbi állapotai, hanem véletlenül jönnek létre. Ekkor az, hogy valamit igaznak vagy hamisnak gondolunk, a sors szeszélyén múlik, nem azon, hogy igaz-e vagy sem. Azt, hogy mi az igazság, ezúttal sem tudhatjuk, mert gondolataink a véletlen játékszerei. Meglehet, a véletlen nem kegyes hozzánk, és bizonyos kérdésekben mindig tévedünk.

Bármelyik lehetőséget választjuk, vélekedéseink nem az érveken és bizonyítékon múlnak, hiszen az, hogy mit gondolunk, vagy kezdettől fogva meghatározott, vagy csupán szerencse dolga. Valójában nincsenek is érvek és ellenérvek, hiszen érvei csak olyan elméknek lehetnek, amelyeket nem béklyóz meg sem az eleve elrendeltség, de a véletlen kényének és kedvének sincsenek kitéve. Ha tehát a fizikalizmus igaz, akkor akár igaz a determinizmus, akár nem, meglehet, hogy illúziókban élünk, akkor az igazság fogalma üres.

Ez azonban az iménti gondolatmenetre is igaz. Ha meggyőzött téged, az a vak szükségszerűség vagy a vak véletlen műve, ha nem, az is. Hogy mit gondolsz, így is, úgy is pusztán fizikai jelenség, nem a szellem szabad döntése.

Mindebből ez következik: ahhoz, hogy egyetérts vagy vitatkozz velem bármiről, kölcsönösen feltételeznünk kell egymás elméjének a fizikai világtól való függetlenségét, a nem előre meghatározottságot, a szabadságot. Csak akkor hihetsz a determinizmus igazságában, ha tagadod azt, és csak akkor érvelhetsz a fizikalizmus mellett, ha tagadod azt. Vagy mégsem? Na, mit gondolsz?

Immanuel Kant által inspirálva

Nyilván előfordult már veled, hogy belegondoltál: meg fogsz halni, és egyszer majd nem leszel. Nem volt valami kellemes gondolat, ugye? Szinte mindnyájan félünk a haláltól, ezért is nem nagyon szoktunk gondolni rá: ha felmerül, legszívesebben elhessegetjük a gondolatot. De valóban van okunk félni tőle?

Pontosítsuk a kérdést. Ha valaki fél a haláltól, félhet először is attól, hogy mi lesz vele a halála után. Hogy pokolra jut, vagy más szörnyű dolgok történnek vele. Ezt most félreteszem, mert úgy gondolom, hogy az emberrel halála után nem lesz semmi. Nem főzik tüzes üstben, nem kell elszenvednie mindazt a szenvedést, melyet ő okozott, és nem is kell újjászületnie valamilyen különösen kellemetlen formában.

Félhet továbbá a meghalástól, attól, hogy közvetlenül a halála előtt milyen fizikai és/vagy lelki gyötrelmeket kell átélnie. Ettől van miért félni: nem mindenki olyan szerencsés, hogy egyik este lefekszik, és másnap nem ébred fel.

Amiről most szó lesz az a halálfélelem harmadik fajtája: a nemléttől való félelem. Az attól való félelem, hogy nem lesz semmi. Hogy mindannak a jónak és rossznak, amelyet naponta átélünk, vége. A műsor nem jó, és nem rossz, hanem megszűnik.

De jogos-e a haláltól való félelem e harmadik fajtája? Félni csak a rossz dolgoktól kell. Vajon miért lenne a nemlét rossz?

Gondoljunk bele: ha valami rossz, akkor valakinek és valamikor rossz. Kell lennie valakinek, akinek a számára rossz, és ennek a rossznak kell legyen valamilyen időpontja vagy időtartama. A fogfájás rossz: Jenőnek péntek este, Lujzának szombat reggel stb.

A halál esetében azonban a személy és az időpont nem hozható össze. A halál bekövetkezte előtt a személynek
egyetlen időpontban vagy időszakban sem rossz a halál (a bennünket érdeklő nemlét értelemben), mert az illető nem halott. Ugyanúgy, ahogy a fogfájás sem rossz neked, amikor nem fáj a fogad. Erre nem lehet azt válaszolni, hogy ilyenkor az a tudat rossz, hogy meg fogunk halni. Valamilyen később bekövetkező dolog tudata csak akkor lehet rossz, ha a később bekövetkező dolog rossz. A majdani halál tudata csak akkor lehet rossz, ha a halál rossz, s ez az, amit most tisztázni szeretnénk.

A halál bekövetkezte után megvan az idő – a halál pillanatától kezdve az idők végezetéig –,  a személy azonban hiányzik: ha meghaltál, nem vagy. Mivel nem vagy, nem rossz neked a halál. Ezt világosabbá teszi, ha a születésed előtti időre gondolsz. Milyen is volt? Nem volt sem jó, sem rossz, mert nem voltál ott. A halál pont ugyanilyen lesz.

Összefoglalva: a halál pillanata előtt nem rossz neked a halál, mert nem vagy halott; a halál bekövetkezte után pedig azért, mert te nem vagy ott, hogy megtapasztald. Ha pedig a halál nem rossz, nincs is miért félni tőle.

Pompás érv, amely egy-két filozófustól eltekintve nem győzött meg senkit. Vajon miért? Na, mit gondolsz?

Epikurosz és Lucretius nyomán

Sok filozófus úgy véli, az, hogy szabadok vagyunk, és hogy a jövő előre meghatározott ellentmond egymásnak. Ha ezt sikerülne megcáfolni, igazolnánk, hogy a szabadság és a determinizmus összefér egymással. (Ezt az álláspontot kompatibilizmusnak nevezik.) Hát próbáljuk meg. Lássuk a szokásos érvelést! (Az új csillaggal jelölt sorok új premisszát jelölnek. A mondatok mellett az szerepel, hogy mi támasztja alá a következetést vagy az új feltevést. Ahány csillag van a sorok előtt, annyi föltevésen nyugszik ama sor. Logikai igazságok előtt nincs lenne csillag. )

A gondolatmenet részben a józan észre, részben a logikára hagyatkozik. Az (5) mondatot egyetlen ellenpélda is cáfolja, mivel általános kijelentés. Mivel (6) következik a korábbiakból, igaznak kell lennie, ha a premisszák igazak és jól következtetünk.

Tekintsük most azt a (6) mondatot, hogy Julius Caesar bárhogy dönt, meggyilkolják a szenátusban. Ezt cáfolja az a mondat, hogy “Ha Julius Caesar nem úgy dönt, akkor nem gyilkolják meg a gyűlésen.” A következőkben vezessük le ez utóbbi mondatot plauzibilis föltevésekből. (Az ‘igazság’ szó elő sem fordul a levezetésben.) Alább időtlen és örök tény következik.

A fentiek nem mondanak ellent annak, hogy Caesar döntése előre kiszámítható volt. Meg kell különböztetni azt a két állítást, hogy Caesar dönthetett volna másképp, attól, hogy ha másképp dönt, akkor más történik. Ha a determinizmus igaz, akkor az első hamis, de a második igaz.

A helyzet a következő. Az a gondolat, hogy (15) ha Julius Caesar nem úgy dönt, akkor nem gyilkolják meg a gyűlésen, ellentmond annak, hogy (6) Julius Caesar bárhogy dönt, meggyilkolják a gyűlésen. Tehát a két következtetési lánc nem lehet egyszerre helyes, mert egymásnak ellenmondó állításokhoz vezet. Igaz gondolatból, helyesen következtetve, mindig igazság következik. Csakhogy a fenti két konklúzió közül – (6) (15) – valamelyiknek hamisnak kell lennie. Ekkor viszont vagy a premisszák valamelyikével van gond, vagy a következtetés hibás. Vajon hol a hiba? 

Tíz évvel ezelőtt egy skót kutató, Lynne Sneddon, szenzációs bejelentést tett: szemben azzal, amit korábban mindenki gondolt, egyes halak igenis éreznek fájdalmat. Sneddon ezt a szivárványos pisztránggal kapcsolatos vizsgálataira alapozta, melyek során megállapította, hogy

• a szivárványos pisztráng szájában 58 fájdalomreceptor (nociceptor – olyan idegsejt, amely specifikusan a fájdalmas ingerekre reagál) található,
• az olyan ingerekre, amelyet mi fájdalmasnak találunk, a szivárványos pisztráng rendhagyó viselkedést mutat, mely emlékeztet az emlősök fájdalomviselkedésére.

A kutatók zöme nem fogadja el, hogy ebből az következik, hogy a szivárványos pisztráng érez fájdalmat. Ők azzal érvelnek, hogy

• a halaknál hiányzik az új agykéreg (neocortex) – az agyi struktúra, amely az embernél fájdalomérzet létrejöttéért felelős –, s így a fájdalominger feldolgozása során nem jön létre az a sajátos érzés, melyet fájdalomnak nevezünk,
• a kérdéses viselkedést inkább szabaduló/elkerülő viselkedésként kell értelmezni, nem pedig fájdalomviselkedésként.

Ezek az ellenérvek a lelki állapotokkal kapcsolatos materialista álláspontokra hajaznak. A pro és kontra érv közül az első az azonosságelméletre, amely szerint a lelki állapotok az idegrendszer állapotaival azonosak – durván: a fájdalom nem más, mint az agy ilyen és ilyen régióiban zajló ilyen és folyamat. A második a funkcionalizmusra, melyek szerint a lelki állapotok „oksági szerepek”: azzal jellemezhető, hogy mi okozza őket és ők maguk mit okoznak – nagyon durván: a fájdalom olyan állapot, amelyet olyan ingerek okoznak, mint a rúgás, csípés, harapás, s amely olyan viselkedéséket okoz, mint a jajgatás, sziszegés és az inger megszüntetését célzó mozgás. (Az azonosságelmélet és a funkcionalizmus különböző elméletek, de bizonyos változataik összeegyeztethetők.)

Ugyanakkor ezek az érvek összeegyeztethetetlennek tűnnek két olyan filozófiai elképzeléssel, melyek nem tekinthetők ugyan többségi álláspontnak, de szép számmal vannak híveik.

Privilegizált hozzáférés – A lelki állapotokat az különbözteti meg a fizikai állapotoktól, hogy a róluk való ismereteink tekintetében alapvető különbség van az egyes szám első és az egyes szám harmadik személy között. Saját fájdalmunkat érezzük, átéljük, megszenvedjük, míg másokét nem. (Ha együtt érzünk másokkal, akkor is saját fájdalmunkat érezzük, azt, amelyik nyomorúságuk láttán elfog bennünket.) Az olyan fizikai tulajdonságokat azonban, mint például a testmagasság, pontosan ugyanúgy ismerjük meg, akár magunkról van szó, akár másokról.

Tulajdonság-dualizmus – Egyes lelkiállapotok – mint amilyen a fájdalom is – egyáltalán nem materiálisak. A fájdalomnak nincs tömege, energiája, nem vesz részt elektromágnesek kölcsönhatásban, nem hat rá a gravitáció. Emellett nem tűnik ellentmondásnak, hogy valaki fiziológiájában és viselkedésében is egyezik velünk, de „belül üres”, azaz nem érez semmit.

A privilegizált hozzáférés azt sugallhatja, hogy a halak fájdalmára vonatkozó kérdés megválaszthatatlan, mert nem tudjuk milyen is halnak lenni. Egy másik ember bőrébe bebújhatunk, elgondolhatjuk, hogy mit érez, de egy hal bőrébe nem tudunk bebújni. A tulajdonság-dualizmus pedig arra a gondolatra vezethet, hogy a vita résztvevői által felhozott bizonyítékok nem is relevánsak. Ha a fájdalom nem valami anyagi természetű dolog, akkor a halak testének és bennük zajló oksági folyamatoknak vizsgálata nem döntheti el a kérdést, hogy éreznek-e fájdalmat.

Mihez kezdjünk ezzel? A biológusok mind materialisták? Vagy filozófiailag naivak? Vagy éppenséggel a filozófusok elborultak? Mindez együtt? Vagy a privilegizált hozzáférés és a tulajdonság-dualizmus igenis összeegyezethető a biológusok érveivel?