A kanadai Hudson-öböltől északkeletre élő utkuk a világ legbékésebb népei közé tartoznak. Aggályosan kerülnek minden olyan viselkedést, amely konfliktusokat eredményezne. Szerények és visszafogottak, mert a dicsekvés ellenséges érzületet szül. Nem szívesen kérnek vagy ígérnek bármit is, mert a kérés elutasítása vagy ígéret nem teljesítése konfliktushoz vezet. Bármiféle erős érzelem, de különösen a harag kifejezését mélységesen helytelenítik. Ha egy utku dühös, egyszerűen elsétál. Hozzáállásukat jól szemlélteti az alábbi eset. Egy ízben turisták kölcsönkérték egy utku család egyik kenuját, majd miután tönkretették, kölcsönkérték a másikat is. Az utkuk között élő antropológus közbeavatkozott, és annak rendje és módja és módja szerint elmagyarázta a turistáknak, hogy merre meddig. Onnantól az utkuk nem érintkeztek vele szívesen; mit sem számít, hogy az ő érdekeiket képviselte, az általa tanúsított konfrontatív magatartást nem tudták elfogadni.

A Venezuela és Brazília határvidékén élő yanomamok nemhogy ódzkodnának a konfliktusoktól, hanem azon nyomban tettlegesen rendezik is őket. Ha egy férfi arra gyanakszik, hogy a felesége félrelépett egy másik férfivel – márpedig a yanomamo férfiak igen gyanakvóak – akkor pillanatokon belül méteres rudakkal kezdik csépelni egymást, úgyhogy nem is igen van yanomano férfi, akinek a fejét ne borítanák hegek. De ez szinte csak játék a többi törzzsel folytatott háborúkhoz képest. A yanomamo falvak állandó hadiállapotban vannak egymással, úgyhogy a férfiaknak több mint 40%-a erőszakos halált hal.

Az utkukat mi valószínűleg bátortalannak, vagy éppenséggel pipogyának tartanánk. Szemükre vetnénk, hogy ahelyett, hogy kezelnék a konfliktusokat, nem is vállalják őket. A yanomamokat ezzel szemben erőszakosnak és durvának bélyegeznénk, akik képtelenek a konfliktusokat békés eszközökkel, civilizált módon megoldani. Persze az utkuk valami hasonlót mondanának – azaz inkább csak gondolnának – rólunk, mint mi a yanomamokról, a yanomamok pedig valahogy úgy ítélnének rólunk, mint mi az utkukról. Akkor kinek van igaza? Kinek az erkölcsi értékei helyesek? Hogyan lehetnek az erkölcsi értékeket megalapozni?

Azt modhatnánk, hogy ezek rossz kérdések. Minden társadalomnak megvan a maga erkölcse, amely szabályozza, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az ERKÖLCS – így, csupa nagybetűvel – nem létezik: csak erkölcsök vannak, s ezek mást-mást tekintenek értéknek, így alkalmanként másként minősítik ugyanazt a viselkedést.

Ez a válasz azonban csak addig hat meggyőzőnek, amíg utkukról, meg yanomamokról van szó, velük ugyanis nem szoktunk találkozni. De szoktunk találkozni politikusokkal, akik szerint a népszerűség érdekében hazudozni dicséretes, ám hazugságot vagy akár csak tévedést is beismerni bűn. Szoktunk találkozni vállalkozókkal, akik szerint magán célú kiadás után áfát visszaigényelni vagy nem adni számlát teljesen elfogadható, másként tenni pedig az élhetetlenség jele. A politikus-erkölcsöt vagy a vállakozó-erkölcsöt legtöbben vonakodnánk az utku-erkölcs vagy a yanomamo-erkölcs mintájára önálló erkölcsként elfogadni. De miért is?

Megpróbálkozhatnánk azzal válasszal, hogy yanomamo és utku kultúra van, de politikus-kultúra és vállalkozó-kultúra nincs, csak magyar kultúra. Ám ezzel igencsak sok bonyodalmat zúdítanánk magunkra. Először is van politikus-kultúra és vállalkozó-kultúra. Másodszor, a politikusok és a vállalkozók részei a magyar kultúrának. Harmadszor, hogyan lehetne azonosítani azt, akire a magyar kultúra szabályai vonatkoznak? Vonatkoznak-e az ide települt kínaira? Csak akkor, ha tud magyarul? Vagy csak akkor, ha magyar állampolgár? Negyedszer, miért a magyar kultúra számít, miért nem az európai kultúra?

Az erkölcsi relativizmus „jó messze” nagyon kényelmes pozíciónak tűnik, mert megúszhatjuk vele azt a kérdést, hogy miért a mi értékeink helyesek. Viszont, ha „jó messze” elfogadjuk, „idehaza” is el kell fogadnunk, ami már nem jó, mert akkor azokat sem ítélhetjük el, akiket pedig el akarnánk ítélni. Akkor most hogy is van ez? Na, mit gondolsz?