Clark és Lois szeretik egymást, boldog házasságban élnek, és nagyon szeretnének gyereket. Sajnos Lois
bizonyos egészségügyi problémák miatt nem alkalmas a gyermek kihordására. Szerencsére közös jó barátjuk, Martha, aki mélyen átérzi fájdalmukat, vállalja, hogy kihordja gyermeküket. Nem béranyaságról van szó: Martha nem kap pénzt a terhességért és a szülésért (legfeljebb a terhességgel összefüggő költségeit térítik, a gyógyszert és az orvosi számlákat). Hála a korszerű reprodukciós technikáknak, nem okoz gondot Lois petesejtjét Clark ivarsejtjével in vitro megtermékenyíteni, majd a megtermékenyített petesejtet beültetni.
1. eset. Telik-múlik az idő, s a terhesség előrehaladtával Martha egyre inkább anyai érzelmeket kezd táplálni a megszületendő gyermek iránt, s mikor megszüli, nem akarja Clarknak és Loisnak átadni.
Mire hivatkozhat Martha?
(M1) Én szültem meg.
(M2) Én figyeltem minden mozdulatát. Én voltam boldog, ha vígan rugdalódzott, és én aggódtam, ha túl hosszú ideig nem mozdult meg. Egyszóval én fektettem bele a több érzelmi munkát. A válás alkalmával is annak ítélik a gyermeket, aki valóban törődött vele.
(M3) Én viseltem el a terhesség összes kényelmetlenségét. Én küszködtem azzal, hogy alvásra alkalmas pozícióba tornázzam magam, nekem kellett rossz napokon állandóan a vécére rohangálnom, és akkor a kihagyott fitneszről nem is beszélek. Én hoztam érte a több áldozatot.
Mire hivatkozhat Clark és Lois?
(CL1) A gyermeknek genetikailag mi vagyunk a szülei.
(CL2) A gyermek a mi szándékunkból született meg. Nem Martha akart gyereket, hanem mi.
2. eset. Telik-múlik az idő, s Martha terhességének előrehaladtával Clark és Lois kapcsolata megromlik. Mikor benyújtják a válókeresetet, már kicsúsztak abból az időszakból, amelyen belül a művi abortusz engedélyezett. Mire a baba megszületik, már el is váltak, és új párra is találtak. Clark azt akarja, hogy gyermekének genetikailag is új párja legyen az anyja. Lois párjának pedig több gyermeke is van, akiket Lois imád, s nem érzi úgy, hogy szüksége lenne még egy gyermekre, aki az ő génjeit hordozza. Martha mindkettőjükben csalódott: úgy érezi semmibe vették az áldozatát. Amikor a gyermek megszületik, kijelenti, hogy esze ágában sincs felnevelni. Hogy a dolog még rosszabb legyen, a gyermek olyan fogyatékosságokkal jön a világra, melyek miatt nincs, aki örökbe fogadná. De ha egyszer megszületett, valakinek csak gondoskodnia kell róla. Ki legyen az?
Martha: Nem én!
(M1*) Én csak megszültem.
(M2*) Ők azok, akik gyereket akartak. Nekem ez az egész eszembe se jutott volna.
Lois: Nem én!
(L1*) Csak genetikailag származik tőlem.
(L2*) Nem én szültem meg. Soha nem voltam vele abban a mély, intim kapcsolatban, ami anyává tenne.
Clark: Nem én!
(C1*) Én itt, kérem szépen, egyszerű spermadonor vagyok.
Mi lenne a helyes döntés az 1. esetben? Mi a 2. esetben? Mihez kezdünk azzal, hogy a 2. esetben a felek (részben) azzal érvelnek saját álláspontjuk mellett, amivel az 1. esetben az ellentétes álláspont mellett érveltek? Na, mit gondolsz?
szemet 2016.02.20. 08:25:33
Mert hasonló kérdésekkel mindig szembesültek, és az adott a kor erkölcseinek megfelelő - nem mindig gyerekbarát - "megoldásokkal" állt elő. (1 kérdésre pl. Salamon a bibliában, 2.-ra meg ismerjük a pl. a spáratiak megoldását)
A mai modern társadalom konszenzusa szerintem nagyjából egyértelmű, ha a felnőttek érvei között nincs egyértelmű győztes - a gyerek érdekeit (hol lesz a legjobb környezetben) szokták figyelni. Sőt néha ez még a szülők érveit/akaratát is felülírja - van rá példa ugye, hogy a jog szerinti szülőtől elveszik a gyerekét)
Hát ez van most jelenleg, és nagyjából ennyit lehet erről elmondani szerintem...
FMR 2016.02.20. 09:59:58
Valójában ez - mármint a konvenció, a sokszor kibic és ostoba többség véleménye - számít a legkevésbé, különös tekintettel akkor, ha felnőtt emberek legszemélyesebb döntéseiről van szó. Akinek jobban számít a mindenkori többség által osztott sokszor korlátolt véleménye, a konvenciók, az nem autonóm, nem szabad ember és ennyiben szomorú, szánni való lény.
Ami az 1. esetet illeti, "természetesen" egyértelmű a válasz: a szülőké a felelősség és a feladat, hogy a Martha által kihordott és megszült gyereket felneveljék. Ehhez kétség nem férhet. Martha esetleges érzelmi involválódása "emberi, nagyon is emberi", de ettől még irreleváns. Egy ilyen döntést nyilván közjegyző előtt hitelesítve, közös megegyezéssel foglalnak írásba, és habár joggal és okkal merülhetnek fel egyéb - főként pszichológiai természetű - fejlemények, bárminemű döntésmódosításhoz konszenzus, vagyis a három felnőtt közös, egyetértő szándéka jelenti az előfeltételt. (A gyerek érdeke ebben az esetben azért nem érdemes kitérni, mert az, hogy de facto ki minősülne jobb szülőnek - Martha vagy Clark és Lois - nem tudható, a jövő nem ismert, ráadásul a gyerek személyiségének ismerete is fontos annak megítéléséhez, hogy melyik szülő nevelése a jobb, előnyösebb számára, szóval ez merő hipotézis csak.)
A 2. eset jóval komplexebb és többféle megoldás adható rá, én itt most csak a saját véleményem írom le. Tekintve, hogy a biológiai szülők immár külön képzelik el életüket, így a megszületendő gyereknek nem lehetnek érdemi nevelői, támogatói. Martha kifakadása és hárító magatartása ebben a tekintetben egy szintre kerül a szülők felelőtlen és aljas kijelentéseivel, amelyek együtt és külön-külön is annak ékes bizonyítékai, hogy a megszületendő gyermek számára alkalmatlanok szülőknek/nevelőknek. Vagyis a 2. esetben kizárólag a gyermek szempontjai a mérvadóak, még azzal a kockázattal is, hogy olyan idegen szülőkhöz kerül a gyerek, akik csak az első időkben (években) mutatnak érdeklődést, szeretetet a gyerek súlyos fogyatékossága ellenére is. Te tegyük fel, hogy mégsem akad ilyen szülő, ahogyan a posztban szerepel. Nos, azt hiszem, ez egy olyan komplex szituáció, amelynek a kibogozása - jobb híján - jogi természetű és az államra hárul. Ha a vér szerinti szülők lemondanak a gyerekről, ha Martha is lemond a gyerekről, ha nincsen olyan szülő, aki vállalná a súlyosan fogyatékos gyerek nevelését, akkor az a nyomorúságos, hányattatott sors jut a gyerek osztályrészéül, amelyben megannyi más gyerekkel osztozni lesz kénytelen.
(Mellékvágány... Nyeljünk egy nagyot és legyünk egy kicsit merészek. Ha egy gyerek súlyos fogyatékossággal jön a világra, akiről MINDENKI egy emberként mond le, és szerencsétlen gyereknek esélye sincsen teljes biológiai és mentális gyógyulásra, egy kiteljesedett emberi létezésre, nos, akkor a magam részéről támogatnám az aktív eutanáziát ilyen, minősített esetekben is. Az életre kárhoztatás bizonyos esetekben - mint pl. ilyenkor is - ugyanolyan bűn, mint egy teljesen ép, egészséges élet önkényes elvétele. De mindez már egy újabb poszt témája lehetne.)
Filozófiai szempontból a két eset tipikus és életszerű példái a szándéketikának (1. eset) ill. a következményetikának (2. eset).
Köszönöm ezt a posztot, amennyiben kifejezetten jó példa arra, hogy a hétköznapi életünkben is helye lehet magasztosabb (filozófiai) megközelítésre.
FMR 2016.02.20. 10:03:23
szemet 2016.02.20. 11:56:28
Leszámítva persze az eutanáziás megjegyzést, no persze ez sem bizonyíthatóan "önálló gondolat", hanem éppúgy lehet, hogy szimplán náci konvencióid is vannak:
www.ushmm.org/outreach/en/article.php?ModuleId=10007683
csakhogy konformak legyunk a
en.m.wikipedia.org/wiki/Godwin%27s_law -val;)
FMR 2016.02.20. 12:31:05
A náci konvenciók követését, preferálását visszautasítom, és alapvetően valamilyen banális, hétköznapi okra visszavezethető pillanatnyi elmezavar állapotának tudom be, hogy engem ilyennek vádolsz. Lehet linkelgetni persze, de ez is csak a saját vélemény megfogalmazásának képtelenségét tükrözi. (Mellesleg felmerül a költői kérdés: mennyiben "humanistább" az az álláspont, amely borzalmas, szenvedéssel teli, viszontagságos életre ítél egy olyan kisembert, aki a 2. esetben is szerepel? Miért érdemel egy teljes, egészséges életet élni képtelen kutya egy békés elaltatást inkább, mint egy ember, akinek ugyanerre nincs esélye? És ilyenek.)
szemet 2016.02.20. 13:59:04
Pl elmondhatjuk hol mikor mit gondolt a többség arról, hogy etikus-e húst enni.
Meg te is elmonhatod mit gondolsz róla, fontosnak is tarthatod a véleményed, csak nem állíthatod hogy a te etikai ítéleted a "helyes megoldás".
Én személy szerint szívesen kiálok és vitatkozok olyan kérdésekben amiknél úgy gondolom van mögöttes objektív tartalmuk, amúgy meg már nem annyira élvezem a vitát.
De attól ez még nem jelenti azt, hogy mondjuk képtelen vagyok eldönteni hogy a mákos vagy a diós tésztát szeretem és ezért mindig azt rendelem amit az asztaltársaság többsége, vagy hogy hallgatok és tűröm ha ténylegesen le akarják nyomni a torkomon egyiket, a szubektív (beleérve az etikát is) ítéleteim nyilván rendkívül meghatározóak nekem, de ettől ezek még nem nyugszanak rajtam kívülálló objektív alapokon...
FMR 2016.02.21. 08:33:15
FMR 2016.02.21. 08:34:06
szemet 2016.02.21. 10:14:14
Pl. ha betörök egy ablakot, objektíve nem okozok aártalmat (annak mind1) de előfordulhat hogy van olyan ember aki kötődik hozzá és neki igen. De ő már egy szubjektum, tehát valakinek (szubjektíven) ártok...
ipartelep · http://ipartelep.blog.hu 2016.02.25. 21:22:08
Az erre az esetekre alkalmazandó etika kulcsszavai a következők (ilyen fontossági sorrendben!): (1) felelősség, (2) rossz életérzés okozása, (3) jó életérzés okozása.
Az algoritmus a következő: Először megnézzük, hogy az ügyben ki (kik) viseli a legnagyobb felelősséget. Ez attól függ itt, hogy ki indította el, kezdeményezte az ügyet, ki (kik) akarták a gyereket. A válasz egyértelmű: a házaspár. A "béranyának" itt passzív a szerepe, és ő maga is beleegyezett az "üzletbe", nyilvánvaló, hogy utólag nincs joga meggondolni magát, felrúgni a megállapodást, és azt mondani, hogy az övé a gyerek. Nem az övé, be kell tartani a játékszabályokat, mert a játékszabályok be nem tartása általában is igen rossz vért szül.
A (2) és a (3) pont körülményei semlegesek a két fél között, mivel az egyik számára pozitív megvalósulás a másik félnek lenne rossz (és fordítva), a gyerek helyzetét (hogy kivel lenne jobb élete) meg egyszerűen nem lehet felmérni.
Így a példa első esetében egyértelműen a házaspár a nyertes, a gyerek őket illeti.
A második esetben ugyanezeket a szempontokat kell végignézni, és ugyanilyen súlyozással. A legjobb megoldás itt az örökbefogadás, vagy az állami gondozás lenne, vagy ugye, törzsi, közösségi társadalmakban van olyan, hogy a közösség neveli fel. De ha ez nem megy valamiért (tegyük fel), és a gyereket senki nem akarja, de valakinek mégis el kell vállalnia, akkor itt is először a felelősség a fő tényező. De közbevetőleg, itt még lehet egy zavaró tényező: nem mindegy, hogy a gyerek miért lett fogyatékos. Ha abban a kihordó anyának is van szerepe, az bizony átírja a helyzetet. Hiszen részben éppen azért nem kell senkinek, mert fogyatékos lett. Ilyenkor a kihordó anya felelőssége kb, ugyanolyan szintű lesz, mint a megrendelőké. Elég nyilvánvaló, hogy a pontos viszonyt (a felelősségek között) csak a helyzet további részleteinek ismeretében lehetne megállapítani.
Ha viszont a gyerek fogyatékosságáról a béranya nem tehet, akkor az ő felelőssége a helyzetbe kisebb lesz, mint a megrendelőké. Hiszen ő teljesítette amire szerződött, és arról egyáltalán nem tehet, hogy a másik kettő gondolta meg magát. Ha a béranya nem akarja a gyereket, akkor nem etikus rákényszeríteni.
És bizony, ilyenkor mégiscsak az marad, hogy a megrendelők (a genetikai szülők) valamelyikének kell a gyereket elvállalnia. Hogy melyiknek, azt a fent említett algoritmus második, és harmadik pontjának az ő (itt nem bemutatott) konkrét körülményeikre való ráfuttatásával lehetne eldönteni. Tehát, ahol összességében (minden érintettre nézve) minél kevesebb élethelyzet negatívum áll elő, és minél több élethelyzet pozitívum.
FMR 2016.03.03. 18:38:46
FMR 2016.03.03. 18:43:43
pragmatista-relativista...