Nyilvánvalónak tűnik, hogy csak azért tartozunk erkölcsi felelősséggel, ami a hatalmunkban áll. Ami nem rajtunk múlik, azért nem érdemlünk sem bírálatot, sem dicséretet.

Mondjuk, golfozás közben szemen találsz valakit, aki épp akkor lép ki a fa mögül, s akinek semmi keresnivalója nincs a golfpályán. Az illető elveszti a látását. Sajnálni fogod, rosszul érzed magad, de teljesen igazad van, ha így mentegetőzöl: „Nem tehetek róla.” Nem voltál sem gonosz, hiszen nem céloztad meg, sem könnyelmű, hiszen nem olyan helyen golfoztál, ahol tartani lehetett attól, hogy eltalálsz valakit. Sérülést okoztál, de ez a balszerencse műve, nem erkölcsi vétek. De tegyük fel, hogy akinek kiverted a szemét, éppen merényletre készült valaki ellen, s te akadályoztad meg benne. Ekkor nem fogsz sem sajnálkozni, sem mentegetőzni, de dicséretre sem tarthatsz számot. Nem voltál sem bátor, hiszen nem akartál szembeszállni egy fegyveres merénylővel, sem jó szándékú, hiszen nem valaki másnak az érdekében cselekedtél. Megmentettél egy embert, de ez csupán a jó szerencsének köszönhető.

Az elv tagadásában, abban a gondolatban, hogy tetteink erkölcsi értéke (részben) a szerencsén múlik, van valami nagyon visszatetsző. Ez azt jelentené, hogy nem kizárólag rajtunk áll, hogy jó emberek leszünk-e, vagy rosszak!

Csakhogy bizonyos esetekben mintha az elvvel ellentétesen ítélnénk. Ha ugyanis igaz, hogy csak azért tartozunk erkölcsi felelősséggel, ami a hatalmunkban áll, akkor két emberről, akik mindenben megegyeznek, ami a hatalmukban áll, nem ítélhetünk különbözőképpen. Márpedig úgy tűnik, olykor így teszünk.

1. Valaki le akarja lőni a feleségét, de a fegyver csütörtököt mond. Természetesen elítéljük, hiszen gyilkosságot kísérelt meg. De ha a fegyver nem sül be, s az illető csakugyan elköveti a gyilkosságot, akkor még súlyosabban elítéljük. Az, hogy a próbálkozó ténylegesen gyilkossá válik-e, a véletlenen múlik, de ennek a véletlennek, úgy tűnik, erkölcsi jelentőséget tulajdonítunk.

2. Vegyünk valakit, akinek nincsenek szilárd elvei, ellenben nagyon tekintélytisztelő, s ezért kételkedés nélkül végrehajtja feletteseinek és az államhatalom képviselőinek utasításait. Az illető egy koncentrációs tábor parancsnoka lesz a náci Németországban. Minden okunk megvan elítélni, hiszen, beosztásánál fogva, gyalázatos tetteket követ el. Tegyük fel azonban, hogy az illető üzleti okokból 1929-ben kivándorol Argentínába, ahol nem kerül olyan helyzetbe, amelyben jellemhibái gaztettekhez vezetnének. Hibáit ekkor is felrójuk neki, de gazembernek nem fogjuk tartani. Márpedig az, hogy kerül-e olyan körülmények közé az ember, melyek próbára teszik jellemét, szerencse kérdése.

3. Vegyünk egy tőzsdeügynököt a 19. század végi Franciaországban. Az illető belebolondul a festészetbe, otthagyja állását, amivel nyomorba dönti feleségét és öt gyermekét, majd fogja magát, és áttelepül egy egzotikus szigetre, ahol haláláig készíti az ocsmánynál ocsmányabb mázolmányokat. Önzőnek fogjuk tartani, mert feláldozta családját a mániája kedvéért. Tegyük fel azonban, hogy az illető káprázatos életművet hoz létre, ugyanis az illetőt Gauguinnek hívják. Ebben az esetben megbocsájtjuk neki azt, amit családjával tett, hiszen jóvátette művészetével. Az a festőn múlik, hogy milyen színeket hogyan rak a vászonra; azt azonban, hogy képei mázolmányok vagy értékes alkotások, nem áll módjában meghatározni. Így az, hogy életműve mennyire értékes, s hogy vajon ellensúlyozza-e azt a nyomorúságot, melyet családjának okoz, nem a festőn múlik.

Hibás lenne az az elv, hogy csak azért felelünk, ami hatalmunkban áll? Vagy az iménti esetek megítélésekor hibázunk?  Esetleg összebékíthető ez az elv erkölcsi ítéleteinkkel? 

Na, mit gondolsz?

(Thomas Nagel és Bernard Williams nyomán)