Na, mit gondolsz?

Joe nemi erőszakot követett el, utána azonban, valamilyen betegség folytán képtelenné vált tettének újabb elkövetésére. A bíróság arra ítéli, hogy időről időre megjelenjen a börtönben, és nyilatkozzon a sajtónak arról, mennyire szenved ott, és mennyire megbánta tettét. A riport után azonban nyugodtan hazamehet és élheti világát, természetesen teljes titokban. Egy ilyen ítélet nem veszélyezteti a társadalmat, hiszen az illető nem fog újra erőszakot elkövetni, a tudósítások pedig éppannyira visszarettentik a potenciális erőszaktevőket, mintha Joe-t tényleg leültették volna. Mit gondolsz erről a büntetésről?

Harry ellopott egy sportszeletet a sarki közértből, s ezért a bíróság tizenöt év fegyházra ítéli. És erről mit gondolsz?

Ha mindkét ítéletet tévesnek tartod, akkor a következő dilemmával szembesülsz.

Ha úgy gondolkozol, hogy a büntetést vagy a speciális (a tettesre vonatkozó) és/vagy az általános (mindenkire vonatkozó) prevenciós hatása igazolja, akkor mihez kezdesz Joe esetével? A prevenciós hatás itt tökéletesen érvényesül, de a büntetést mégis aránytalanul enyhének érezzük. Sőt, ha a büntetést a további bűncselekmény megakadályozása igazolja, akkor akár olyanokat is büntethetünk, akik nem tettek semmit. Miért ne zárjunk be valakit, akit karaktere és környezete bűncselekmények elkövetésére hajlamosít? Vagy miért ne rójunk ki nagy és látványos perekben súlyos büntetéseket olyasvalakikre, akik valójában ártatlanok, hiszen a súlyos büntetésnek visszariasztó hatása van?

Ha úgy gondolod, hogy a büntetés célja az igazság mérlegének helyrebillentése (ha úgy tetszik, a megtorlás), és a büntetéssel azt kapja az elkövető, amire rászolgált, akkor meg kell magyaráznod, hogy pontosan mire szolgált rá? Harry nem érdemel tizenöt év fegyházat. De miért nem? A büntetéstől elvárjuk, hogy ne legyen önkényes. Ez először is megköveteli, hogy a súlyosabb tetteket súlyosabban büntessük. Sokszor azonban nem egyértelmű, mi a súlyosabb. Például az érdemel-e súlyosabb büntetést, akinek gondatlansága tíz ember halálát okozza, vagy az, aki csak egy embert öl meg, de előre megfontolt szándékkal? És ha sikerül is egy súlyossági skálát alkotnunk, még nyitva marad a kérdés, hogy a skála egyes pontjaihoz milyen tételeket rendeljünk. Szemet szemért, fogat fogért? De akkor hogyan büntessünk meg egy vakot, aki elveszi egy másik ember szeme világát? Ha nem azt mondjuk, hogy ugyanolyan fokú, ha nem is pontosan ugyanazt a szenvedést kell okoznunk az elkövetőnek, amilyet ő okozott, akkor mihez kezdünk az olyan szenvedést nem okozó bűncselekményekkel, mint az adócsalás vagy a gondatlan veszélyeztetés?

A dilemma tehát a következő. Ha a büntetést a prevencióval igazoljuk, akkor a büntetés mértéke elvben jól megállapítható. Némi szociológia, pszichológia meg statisztika, és elég jól kideríthetjük, hogy a kívánatos szintű prevenciót milyen fokú büntetésekkel érhetjük el. Csakhogy a prevenciós hatás nem tűnik megfelelő igazolásnak. Ha pedig a büntetést az igazolja, hogy érdemei szerint bánunk az elkövetővel, akkor nem tudjuk, miként kell a tettekhez konkrét büntetési tételeket rendelnünk.

Vagy magát a büntetést nem tudjuk alátámasztani, vagy a konkrét büntetési tételt. Ha így van, az meglehetősen aggasztó. De csakugyan így van? Na, mit gondolsz?

Az újdonsült PhD-k a doktorrá avatás során esküt tesznek arra, hogy „az igazság szolgálatára” szentelik magukat, a filozófusok pedig évszázadok óta vitatkoznak arról, hogy mi is az igazság.De biztos, hogy az igazság valami fontos dolog? Valami olyasmi, aminek „természete” van, amit a filozófiai vizsgálódás feltárhat? Hasonlítsuk össze az alábbi két mondatot!

(1) A Mont Blanc 4808 méter magas.

(2) Igaz, hogy a Mont Blanc 4808 méter magas.

Mennyivel mond többet az ’igaz’ szót tartalmazó (2) a szót nem tartalmazó (1)-nél? Semmivel sem. Ez bármilyen hasonló viszonyban álló mondatpárra érvényes. Amikor azt mondjuk, hogy

igaz, hogy p (avagy ’p’ igaz)

semmivel sem mondunk többet annál, hogy

p.

Ezzel a különös tulajdonsággal egyedül az igazság rendelkezik. Nincs egyetlen más  kifejezés sem, amellyel mondatból mondatot képezhetünk – ahogy (1)-ből (2)-t képeztük –, amelynél azt tapasztalnánk, hogy az eredeti és a képzett mondat pontosan ugyanazt mondja.

De akkor mi szükség van egyáltalán az ’igaz’ kifejezésre? Miért ne mondhatnánk ’igaz, hogy p’ helyett mindig azt, hogy ’p’?

Először is azért, mert igencsak megnehezítené az egyetértés és az egyet nem értés kifejezését. Mondjuk meghallgatsz egy félórás előadást, és annak minden szavával egyetértesz.  Az ’igaz’ szó segítségével ezt könnyedén kifejezheted: „Minden, ami elhangzott igaz”. Az ’igaz’ szó nélkül kénytelen volnál az előadást szóról-szóra megismételni, ami bizony próbára tenné a memóriád, nem is beszélve a hallgatóság türelméről.

Másodszor, vannak olyan esetek, amelyekben a pompás memória és az angyali türelem sem pótolhatja az ’igaz’ szót.

(3) Minden, amit a pápa mond, igaz.

(4) Minden ’p vagy nem p’ formájú mondat igaz.

(3)-nál az a gond, hogy senki nem tudja pontosan a pápa mit mondott eddig, és mit fog még mondani; vagyis itt mondatok meghatározatlan sokaságáról van szó, amelynek elemeit nem lehet felsorolni. (4)-nél az okozza a problémát, hogy végtelen számú ilyen mondat van, s egyikünk sem él annyi ideig, hogy ezeket mind eldarálhatná.

Vagyis az ’igaz’ szót nem nélkülözhetjük. Ebből azonban nem következik, hogy az igazság valódi tulajdonság.

Hasonlítsuk össze az alábbi két mondatpárt!

(5a) A szilva kék.

(5b) A zafír kék.

(6a) Igaz, hogy Lajos lusta.

(6b) Igaz, hogy Kinga tündérszép.

(5) tagjai egyazon tulajdonságot, a kékséget tulajdonítják két különböző dolognak, és ennek a tulajdonságnak a két esetben (legalábbis részben) azonos a magyarázata. A szilva és a zafír azért kékek, mert adott hullámhosszúságú fénysugarakat elnyelnek, másokat pedig visszavernek. (6) tagjai szintén ugyanazt a tulajdonságot tulajdonítják két különböző mondatnak, ám a két mondat igazságát egészen másként magyarázzuk. (6a) azért igaz, mert Lajos így és így viselkedik, (6b) pedig azért, mert Kingának kedves vonásai vannak, jó az alakja, stb. A kékség tehát valódi tulajdonság abban az értelemben, hogy természete van: ha úgy tetszik, csak egyféleképpen lehet kéknek lenni. Az igazság ezzel szemben nem valódi tulajdonság: az igaz mondatokban nincs semmi közös, azon kívül, hogy igazak.

Ha helyes az iménti gondolatmenet, akkor az ’igazság’ pusztán nyelvi eszköz másként nem vagy csak nehezen kifejezhető tartalmak kifejezésére, és nem valamilyen „valódi” tulajdonságot fejez ki. Csak egy szó – bár igen hasznos szó. De akkor mi a csodára tesznek esküt az ELTE doktoranduszai? A filozófusok pedig mi a csodáról vitatkoznak? Na, mit gondolsz?

 Gottlob Frege és F. P. Ramsey nyomán

Szemétség volt, hogy Jenő otthagyta Lujzát? Szerinted igen, szerintem meg nem. Lehet, hogy meg tudlak győzni, ha rámutatok egy számodra ismeretlen körülményre. Például, hogy Lujza rendszeresen csalta Jenőt; vagy megfordítva, Jenő tökéletesen boldog volt Lujzával, amíg meg nem ismerte azt a másik nőt. Tegyük fel azonban, hogy a körülményeket mindketten ugyanolyan jól ismerjük, s a történteket illetően nincs is köztünk vita. Te azt mondod, hogy nem szabad fájdalmat okoznunk annak, akinek oly sokat köszönhetünk, én meg azt, hogy aki szerelmes, annak a szíve parancsát kell követnie. Mindketten arra hivatkozunk, hogy mi helyes vagy helytelen, mit kell, mit szabad vagy mit megengedhetetlen tenni, és sehogy sem sikerül megegyeznünk.

Az, hogy az erkölcsi ítéleteinkben gyakran akkor sem jutunk egyetértésre, ha a releváns tényekben megegyezünk, azt sugallhatja, hogy az erkölcsi értékítéletek nem tényeket fejeznek ki, és szigorú értelemben nem igazak és nem hamisak. Sokan azt gondolják, hogy csakugyan ez a helyzet, s az erkölcsi ítéletekkel nem az adott esemény valamilyen tulajdonságát írjuk le, hanem, mondjuk, a vele kapcsolatos hozzáállásunknak vagy érzéseinknek adunk hangot.

Vegyük azonban az alábbi következtetést!

(1) Ha a lopás bűn, a gyilkosság is az.

(2) A lopás bűn.

Tehát, a gyilkosság bűn.

Ez a következetés vitathatatlanul érvényes. Tegyük fel azonban, hogy a ’bűn’ szó nem valamilyen tulajdonságot jelöl, amellyel egy cselekedet rendelkezik vagy nem rendelkezik, hanem azt fejezi ki, hogy a cselekedetet visszataszítónak találjuk. Ebben az esetben (2) valami ilyesmit jelent:

 (*) Lopás? – Pfuj! (Brrrr! Öeee!)

Csakhogy (1) első tagmondatában ’a lopás bűn’ nem jelentheti ezt, mivel a ’ha, akkor’ logikai kötőszó igazságértékekkel rendelkező (azaz igaz vagy hamis) mondatokat köt össze. Ha viszont ’a lopás bűn’ nem ugyanazt jelenti (1)-ben és (2)-ben, akkor a fenti következtetés nem érvényes, mivel vétkes az ekvivokáció logikai hibájában, ami azt jelenti, hogy ugyanazt a kifejezést az érv különböző pontján más-más értelemben használjuk. (Mint az alábbi következtetés: A fű zöld. A fű árusítását a törvény bünteti. Tehát: van olyan zöld dolog, amelynek árusítását a törvény bünteti.)

 Vagy vegyünk egy másik példát!

 (3) Géza azt hiszi, hogy a lopás bűn.

A ’hisz’ ige tárgya mindig egy kijelentés, a kijelentések pedig igazak vagy hamisak. Ha tehát (3)-ban ’a lopás bűn’ (*)-t jelenti, akkor (3) ugyanúgy értelmetlen, mint az olyan mondatok, amelyben a ’hisz’ tárgya valamilyen igazságértékkel nem rendelkező nyelvi egység, pl. mint az alábbiak:

Géza azt hiszi, mikor lesz már végre nyár

Géza azt hiszi, bárcsak nyár lenne végre

Géza azt hiszi, legyen végre nyár

(Nem is tudom, milyen írásjelet tehetnék ezeknek a végére!)

Általánosan fogalmazva, a probléma a következő: ha az erkölcsi ítéletek nem rendelkeznek igazságértékkel, akkor rejtély, hogy azoknak az összetett mondatoknak a jelentését, melyeknek egyik tagmondata erkölcsi ítélet, miként határozza meg részeik jelentése. És vegyük észre azt is, hogy a probléma szempontjából mellékes, hogy a (2)-höz hasonló erkölcsi ítéleteket (*)-ként értelmezzük-e, vagy valahogy másként. Mindaddig, amíg megtagadjuk az erkölcsi ítéletektől az igazságértéket, képtelenek vagyunk számot adni az erkölcsi ítéleteket tartalmazó összetett mondatok jelentéséről.

Ha tehát az iménti gondolatmenet helyes, akkor van olyan, hogy erkölcsi igazság. És szerinted?

Peter Geach nyomán

A múlton nem lehet változtatni. Ha 2016-ban nem utaztál el Indiába, immár mindörökre igaz marad, hogy 2016-ban nem utaztál el Indiába. A jövő azonban nyitott: ha tavaly nem is tetted meg, idén, jövőre vagy később elutazhatsz oda. Következésképpen vannak meg nem valósult lehetőségek. 2010-ben, amikor 2016 még a jövőt jelentette, még lehetséges volt, hogy 2016-ban Indiába utazz. Ez a lehetőség azonban nem valósult meg. Legalábbis így szoktuk gondolni.

A fatalista szerint azonban nem így van: a jövő ugyanúgy meghatározott, mint a múlt. Életünk olyan, mint ha egy olyan vasúton utaznánk, amelynek pályáján nincs semmilyen letérő vagy elágazás. Lehet, hogy sorsod elvisz Indiába, lehet, hogy nem. De akárhogy is lesz, nem lehetett másként, mint ahogy lett. Ha eljutottál Indiába, meg volt írva, hogy eljussál oda; ha pedig nem jutottál el, akkor az volt megírva. Ha nem utaztál 2016-ban Indiába, nemcsak most nem lehetséges immár, hogy 2016-ban Indiába utazz, hanem soha nem volt az, még 2010-ben sem.

A fatalizmus melletti talán legeredetibb érv Diodórosz Kronosztól, a időszámításunk előtti 4. században élt görög filozófustól származik. Diodórosz szerint, ha feltételezzük, hogy vannak meg nem valósult lehetőségek, akkor ellentmondásra jutunk.

Tegyük fel például, hogy nem volt öt találatod a lottón, és nem is lesz. (Ez utóbbit persze nem tudhatjuk, csak a példa kedvéért feltételezzük).

(m)      Öttalálatosod van a lottón.

Ennélfogva, az m-re keresztelt mondat nem igaz most sem, és nem lesz igaz a jövőben sem. Aki elutasítja a fatalizmust, azt mondaná, hogy m egy meg nem valósult lehetőséget fejez ki. A fatalista azonban így érvel:

Vegyünk egy jövőbeli időpontot, mondjuk 2025. január elsejét. Onnan visszanézve megállapíthatjuk, hogy 2017-ben

            (1) m nem volt igaz.

 Ebből az következik, hogy – ugyanúgy 2025-ből visszanézve – 2017-ben

            (2) nem-m (azaz m tagadása) igaz volt.

Hogy továbbhaladjunk, térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, amellyel a poszt indult: a múlt nem változtatható meg, ezért a múltra vonatkozó kijelentések szükségszerűek. Bármi is történik a jövőben, egy múltra vonatkozó igaz kijelentés soha nem lehet hamis. Ezért, továbbra is 2025-ből szemlélve a dolgokat,

            (3) nem-m szükségszerű.

2025-ből nézve ugyanis 2017 a múltban van. Ebből pedig az következik, hogy (továbbra is 2025-ből nézve)

            (4) m lehetetlen.

Abból indultunk ki, hogy vannak soha meg nem valósuló lehetőségek – mondatok, amelyek nem igazak sem most, sem később, de lehetségesek –, s arra jutottunk, hogy az ilyen mondatok lehetetlenek.  De ami lehetséges, abból nem következhet lehetetlen. Vagyis soha meg nem valósuló lehetőségek nem léteznek. Akármi történt, annak így kellett lennie, s akármi történik is majd, nem történhet másként.

Téged meggyőzött az érv? Ha nem, mit gondolsz, mi lehet vele a baj?

Epiktétosz (Diodórosz Kronosz érvét az ő könyvéből ismerjük)

és Altrichter Ferenc nyomán

A Katona József színházban 2017 januárjában mutatták be Ferdinand von Schirach darabját, amely a következő erkölcsi dilemmát veti fel. Egy utasszállító gép száll a stadion felé, a fedélzeten 164 utassal és a gépet hatalmába kerítő terroristával, aki nem csinál titkot abból, hogy a gépet fegyverként használva meg akarja ölni a stadionban ülő 70.000 embert. A kísérő vadászgép pilótája vagy, és még lelőheted a gépet, csakhogy nem kaptál tűzparancsot. Sőt: azt az utasítást kaptad, hogy ne lőj. Lehet, hogy időközben kiürítették a stadiont, lehet, hogy nem – nem tudhatod. Lehet, hogy a gép utasainak sikerül betörniük a pilótafülkébe, és lefegyverezniük a terroristát, lehet, hogy nem – ezt sem tudhatod. Lelövöd a gépet?

Ha utilitarista vagy, azt a cselekedetet tartod erkölcsileg helyesnek, amely minél több ember minél nagyobb boldogságát szolgálja, akkor valószínűleg így okoskodsz. Akárhogy döntök, emberek fognak meghalni, s velük elvész mindaz az öröm, amiben még részük lehetett volna, s haláluk mérhetetlen bánatot fog okozni családjuknak és barátaiknak. Úgyhogy maradnak a számok: 164 szemben több tízezerrel. 164 a kevesebb. Ha lelövöm a gépet, kevesebb lesz a boldogtalanság. Így hát lelövöd a gépet.

Ha kantiánus vagy, azt a cselekedetet tartod erkölcsileg helyesnek, amely olyan szabályon alapul, amely korlátlanul általánosítható, azaz: ha mindenki ezen szabály szerint cselekedne, olyan világot kapnánk eredményül, amilyenben élni akarunk. Ezért talán így okoskodsz. Ha lelövöm a gépet, a cselekedetemet megalapozó erkölcsi szabályt valahogy így lehetne megfogalmazni: a törvényeket és a törvényileg szentesített szabályokat (jelen esetben: a katonának teljesítenie kell a parancsot!) csak akkor kell betartanom, ha azok nem eredményeznek aránytalanul sok szenvedést. Ha mindenki e szerint a szabály szerint járna el, mindenki mérlegelné a törvények és szabályok betartásának következményeit, s ha betartásuk aránytalanul sok szenvedést okozna, áthágná őket. Ezzel azonban a törvények meg is szűnnének törvények lenni, hiszen követésük egyéni megítélés tárgya lenne. Az emberek sokszor rosszul számítják ki cselekedeteik következményeit, arról nem is beszélve, hogy érdekeik és érzelmeik gyakran félrevezetik őket. Milyen világban kívánnánk inkább élni? Egy olyan világban, amelyben rend van – bár a rend időnként sok szenvedés forrása –, vagy egy olyan világban, ahol nincs jogbiztonság, ahol minden esetleges és gyakran téves egyéni kalkulációk függvénye. Nyilván az előbbiben. Ennélfogva nem akarhatom, hogy mindenki azon erkölcsi szabály alapján cselekedjen, amely alapján én cselekednék, ha lelőném a gépet. Ezért nem lősz.

Na, hogy döntesz? És mit gondolsz ezekről az érvekről?

 Ferdinand von Schirach nyomán

 Megjegyzendő, hogy Schirach drámában a kantiánus érv más módon van kibontva, melyet A rendőrkapitány és Kant című posztban tárgyalunk.

A fizikai tárgyakról – mint amilyenek a székek, a házak, a szalagkorlátok, a kutyák, a vízilovak vagy éppenséggel az emberek – azt szoktuk gondolni, hogy létezésük minden egyes pillanatában teljes egészében jelen vannak. Nem időbeli részek sorozatai, mint egy színházi előadás, egy koncert vagy egy válás. Az előadás 5. percében nincs jelen az egész előadás, csak az 5. perce. Az előadás egésze az első percének, a második percének stb. az összessége. Ugyanígy, a válás egésze sem létezik egyetlen pillanatban. A válókereset beadása csak egy része a válásnak, maga a válás egésze olyan részek sorozatából áll, mint a válókereset beadása, békéltető tárgyalás, a kereset megerősítése stb. egészen a válás kimondásáig. A fizikai tárgyakról azt szoktuk gondolni, hogy ebben a tekintetben egyáltalán nem olyanok mint az események vagy a folyamatok. Nevezzük ezt a fizikai tárgyak időn keresztüli azonosságának.

De vegyünk két másik meglehetősen nyilvánvaló dolgot. Az első az, hogy a fizikai tárgyak belső tulajdonságai időben változnak. A belső tulajdonságok azok, amelyekkel a dolog önmagában rendelkezik, függetlenül más dolgokhoz való viszonyaiktól. A szőke vagy barna, szép vagy okos, kövér vagy sovány: belső tulajdonságok. Az, hogy sötétebb a hajad Gézáénál, hogy két gyermek anyja vagy, hogy a Déli Sarknál közelebb vagy az Északihoz, nem belső tulajdonságok. Az, hogy a belső tulajdonságok időben változnak, meglehetősen nyilvánvaló. Tegnap a farmered koszos volt, ma tiszta. Az előbb borostás voltál, most frissen vagy borotválva. Nevezzük ezt minőségi változásnak.

A harmadik dolog az azonosak megkülönböztethetetlensége. Ezen azt értjük, hogy egyazon dolognak nem lehetnek különböző tulajdonságai. Ha te barna vagy, Géza meg szőke, akkor nem te vagy Géza. E nélkül az elv nélkül egyáltalán nem tudnánk a dolgok azonosságáról beszélni.

A gond az, hogy a fizikai tárgyak időn keresztüli azonossága, a minőségi változás és az azonosak megkülönböztethetetlensége egyszerre nem lehet igaz. Vegyük a farmert, amely az egyik nap (tegnap) tiszta, a másik nap (ma) koszos – a minőségi változás szerint van ilyen. Az időn keresztüli azonosság szerint a farmer tegnap és ma is teljes egészében jelen van – a farmer nem tegnapi részének és mai részének összessége, hanem végig ugyanaz a dolog. De az azonosak megkülönböztethetetlensége szerint egyazon dolognak nem lehetnek különböző tulajdonságai. Egy tiszta farmer nem lehet azonos egy koszos farmerrel, ezért ellentmondásra jutottunk. Abból indultunk ki, hogy adott egy dolog, ti. egy farmer, s arra jutottunk, hogy az nem egy dolog, hanem kettő!

Akkor most mit csináljuk? Mondjuk azt, hogy a fizikai tárgyak csak a jelenben léteznek, és ezért sem a jövőben, sem a múltban nincsenek tulajdonságaik, s így nem lehetnek más tulajdonságaik a múltban, mint a jelenben? Vagy mondjuk azt, hogy a fizikai tárgyak léteznek ugyan a jelenben, a múltban és a jövőben is, de minden egyes pillanatban csak egy időbeli részük létezik, s ők maguk ugyanúgy időbeli részek sorozatai, mint a színházi előadások vagy a válások? Vagy mondjuk azt, hogy egyáltalán nincsenek belső tulajdonságok, s az olyan állítólagos belső tulajdonságok, mint a szépség, okosság stb. valójában időpontokhoz vagy időintervallumokhoz való viszonyok? Vagy mit mondjunk? Te mit gondolsz?

 David Lewis nyomán

Legalább Platón óta különbséget szokás tenni a tapasztalatból származó és a tapasztalattól független: a tiszta észből származó tudás között. Azt, hogy ellopták a telefonomat, a tapasztalatból tudom. Letettem magam mellé, egy pillanatra elfordultam, s mikor visszafordultam, már nem volt ott. A tapasztalat megtanított arra, hogy telefonok nem szoktak maguktól elcsászkálni; mások keserű tapasztalatai meg arra tanítottak meg, hogy vannak tolvajok. E tapasztalati úton megismert tényekből következtetek arra, hogy ellopták. Annak tudásához ellenben, hogy a 23 prímszám, nem szükséges tapasztalat. (Természetesen ezt egyesek a tapasztalatból tanulják meg: a matektanár veri a fejükbe. Ettől azonban ez a tiszta észből származik, ti. felismeréséhez nincs okvetlenül szükség a tapasztalatra.)

Az ókorban az volt az uralkodó álláspont, hogy a tapasztalat csak banális köznapi, ráadásul megbízhatatlan ismereteket nyújt, a tudományos ismeret pedig az észből származik. Aztán a 17. századtól kezdve a tiszta ész területe zsugorodni kezdett, és azóta is egyre zsugorodik. Mára a tiszta ész bajnokai legfeljebb a matematikát, a logikát, a filozófia és az erkölcs bizonyos kérdéseit próbálják megőrizni maguknak, de azok is ostrom alatt állnak. Nem is igen lehet példát mondani olyan kijelentésre, amely vitán felül a tiszta észből származik. Sokak szerint, azt is, hogy a 23 prímszám, végső soron a tapasztalatból tudjuk. Ami a természettudományt illeti, ott vége a háborúnak: a természettudományos ismeret tapasztalati ismeret.

Egy apró gond azért van: a gondolatkísérletek. A gondolatkísérletek elég ritkák – leginkább csak az olyan radikális újítók folyamodnak hozzájuk, mint Galilei, Newton vagy Einstein, ők sem túl gyakran. Mármost egyes gondolatkísérletek, úgy tűnik, tisztán az ész segítségével tárnak fel valamit a természetről. Lássunk egy ilyet.

Arisztotelész szerint a nehéz testek gyorsabban esnek, mint a könnyűek. Galilei ezzel szemben így érvel: vegyünk egy nehéz és egy könnyű testet, mondjuk egy ágyúgolyót és egy labdát. Arisztotelész szerint az ágyúgolyó gyorsabban fog esni a labdánál. De mi van, ha összekötjük őket? Gyorsabban fog-e esni a labdával összekötözött ágyúgolyó a szólóban eső ágyúgolyónál? Egyfelől igen: mivel a labda+ágyúgolyó nehezebb az ágyúgolyónál, gyorsabban fog esni. Másfelől azonban nem: a labda lassabban esik az ágyúgolyónál, így ha összekötjük vele, lassítani fogja annak esését, így a labda+ágyúgolyó lassabban esik majd az önmagában eső ágyúgolyónál. Tehát: ha Arisztotelésznek igaza van, a labda+ágyúgolyó gyorsabban is esik az ágyúgolyónál, meg lassabban is esik. De ez ellentmondás. Tehát Arisztotelész téved. Következésképp a nehéz és a könnyű testek egyforma sebességgel esnek.

Amit Galilei ilyen módon bebizonyít, nem valamiféle logikai vagy fogalmi igazság, hanem egy természettudományos kijelentés. A gondolatkísérlet során nem támaszkodik semmilyen új adatra, nem is korábban megszerzett adatokból von le új következtetést, de még csak nem is egy korábbi elméletet igazít hozzá a rendelkezésre áll adatokhoz.

Hát akkor nem az történik, hogy a tapasztalattól függetlenül, egyedül az észre támaszkodva tár fel valamit a természetről? Lehet, hogy átestünk a ló másik oldalára? Hogy egyes természeti törvényszerűségek igenis megismerhetők egyedül a tiszta észre hagyatkozva? Hogy Platón és társai mégsem tévedtek akkorát?

 James Robert Brown nyomán

A hatvanas évek óta tudjuk, hogy a kérgestest (corpus callosum) átvágásával egymástól elválasztott agyféltekék olykor úgy viselkednek, mintha külön személyek vagy én-ek tartoznának hozzájuk. A bal agyféltekének pirosat mutatnak, a jobbnak kéket, majd megkérik az illetőt, hogy írja le milyen színt lát; a bal félteke által vezérelt jobb kezével pirosat, a jobb félteke által vezérelt bal kezével kéket ír. Egy pácienssel előfordult az is, hogy az egyik kezével át akarta ölelni a feleségét, míg a másikkal távol igyekezett tartani magától.

Azt is tudjuk, hogy egyetlen agyféltekével is lehet élni. Egy időben az epilepszia igen durva eseteit az egyik félteke eltávolításával kezelték, bár ehhez csak végső esetben folyamodtak, s akkor is inkább csak gyerekeknél, akiknek idegrendszere plasztikusabb és így könnyebben visszanyerik a kieső funkciókat.

Akkor most vegyünk egy esetet, amely kicsit sci-fi, de nem nagyon az. Albert, Béla és Csaba testvérek. Albert és Béla valamilyen súlyos agyi rendellenességben szenvednek, ami hamarosan halálukat okozná. Csaba agyának semmi baja, de egy súlyos autóbaleset következtében menthetetlenné válik. Ezért a sebészek Csaba bal agyféltekéjét Albert, jobb agyféltekéjét Béla koponyájába ültetik be. Így ahelyett, hogy mindhárman meghalnának, ketten életben maradnak. De ki is?

Albert és Béla nyilván nem. A két túlélő Csaba emlékeivel rendelkezik, s bár sokat tud Albert és Béla életéről, azokra nem úgy tekint, mint a saját életére. Ha el kell mesélniük élettörténetüket, Csaba életéről fognak mesélni.

Ezen túlmenően azonban nehéz megmondani, hogyan kellene az esetről számot adnunk. A következő lehetőségeink vannak.

1. Valójában egy személy marad meg, Csaba, akinek történetesen két teste van. Ez ütközik azzal, hogy a személyeket testek alapján szoktuk számolni, no meg azzal is, hogy a kéttestű Csaba két külön életet él.
2. Csabából mindig is kettő volt, az egyik a jobb, a másik a bal agyféltekéhez kötődött, csak éppen korábban egy testen és egy életen osztoztak. Ez némileg arra emlékeztet, amikor a sziámi ikreket elválasztják egymástól. De ha ezt az opciót választjuk, miért ne állíthatnánk azt, hogy benned is két személy van?
3. A műtét előtt egy személy volt, Csaba, a műtét után két személyünk van, az egyik Albert, a másik Béla testében. Ekkor azonban a műtét előtti személy, Csaba, nem azonos egyik életben maradóval sem, hiszen a személyes azonosságot tranzitívnek gondoljuk. Ez azt jelenti, ha én azonos vagyok azzal, aki ennek a blognak az októberi posztját írta, s aki az októberi posztot írta azonos azzal, aki a szeptemberi posztot írta, akkor én azonos vagyok azzal, aki a szeptemberi posztot írta. De ha ez így van, akkor a személyes azonosság valójában nem is fontos. A súlyosan sérült Csaba nyilván azért megy bele a műtétbe, hogy ami igazán fontos belőle, az megmaradjon. De ennek a megmaradásához elég a pszichológiai folytonosság, hogy legyen valaki, akinek ugyanazok az emlékei, ugyanazon tervek megvalósításán dolgozik, ugyanúgy viszonyul más emberekhez, stb. A pszichológiai folytonosság pedig a személy megszűntével is fennmaradhat.

Hogyan kellene az esetről gondolkodnunk? Te mit gondolsz?

Derek Parfit (†2017. január 1.) nyomán

Egy reggel becsengetnek hozzád, s látogatód az Eternal Bliss Inc. munkatársaként mutatkozik be. Azzal kezdi, hogy pár évvel ezelőtt részt vettél egy neurofiziológiai kísérletben, mely az Élménygép megalkotására irányult, s jutalmul rákerült a neved azok listájára, akik között kisorsolnak valakit a gép ingyenes, élethossziglan tartó használatára. Nos, éppen te lettél a szerencsés nyertes. Ha már nem emlékeznél, a gép a valóság tökéletes illúzióját kelti. Ha kibámulsz az ablakon, autók jönnek-mennek, lassan besötétedik, aztán hajnalodik, a napok hosszabbodnak, majd rövidülnek. A gép az illúziót mindig hozzáigazítja cselekedeteidhez. Ha például cukrot raksz a kávéba, érzed kezedben az izmok mozgását, ahogy a kávét kavarod, látod a kávé örvénylését, s ha megkóstolod, édesebbnek találod. De nem is az az igazán érdekes, hogy a gép által generált élmények életszerűek, hanem hogy az általad érzékelt valóságot a gép úgy alakítja, hogy igazodjon vágyaidhoz. A sör hideg lesz, a leves meleg. A főnököd nem lesz kíméletlen hajcsár; sőt, hamarosan te leszel a főnök. Ha vakrandira mész, a partnered nagyon is a kedvedre való lesz, és te is be fogsz jönni neki.

Amiatt sem kell aggódnod, hogy bele fogsz fásulni a sok kellemes élménybe, mert a gép alkalmanként kellemetlenségekben is fog részesíteni, bár csak olyan mértékben, ami szükséges ahhoz, hogy továbbra is intenzíven örülni tudjál a jó dolgoknak. Szóval olykor meleg lesz a sör, de amikor igazán hidegre vágysz, hideg lesz. És ami fontos, a gép nem valamilyen generikus, one size fits all boldogságot kínál, hanem személyre szabott boldogságot. Érzékeli, hogy milyen dolgoknak örülsz, és személyre szabott élményeket szállít. Ha a lemondás és önfeláldozás az, amitől igazán jól érzed magad, akkor bőven lesz alkalmad áldozatot hozni. Természetesen az a gondolat sem fog gyötörni, hogy ez mind csak illúzió: a gépnek ugyanis van egy okos kis memóriamódosító programja, ezért úgy fogsz majd emlékezni, hogy visszautasítottad a lehetőséget. Ami pedig a barátaidat illeti, ők nem fognak eltűnni az életedből, hiszen emlékeid alapján a gép felépíti őket. Te ugyan eltűnsz az ő életükből, de ha szeretnek, meg fogják érteni, hogy neked jobb így.

Nos, nyájas olvasó, te elfogadnád az ajánlatot?

Hogy jól megfontolhasd, tekintsd ugyanezt időben visszafelé! Szerencsés embernek mondhatod magad: barátok, szerelmek, munka, minden szuper; a fájdalom ritka és elviselhető. Aztán becsengetnek hozzád, s közlik, hogy az elmúlt éveket az Élménygépre kötve töltötted. Kiderült azonban, hogy tévedésből kötöttek rá a gépre, s most felkínálják a lehetőséget, hogy lekapcsoljanak róla, már ha akarod.

Sajnálnád, ha kiderülne, hogy eddig a gépen voltál?

Robert Nozick nyomán

Bár már jó ideje nem vetítik a mozik, azért biztosan emlékszel Superman és Lois Lane történetére. Lois Lane a Daily Planet vagány és tehetséges riporternője, aki napközben együtt dolgozik egy Clark Kent nevezetű újságíróval. Lois Lane úgy gondolja, hogy

(1) Clark Kent meglehetősen unalmas.

Csakhogy

(2) Clark Kent azonos Supermannel.

Az azonosságra vonatkozó legalapvetőbb logikai szabály szerint, ha két dolog azonos egymással, akkor ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek. (Ha Géza azonos a portással és Géza kopasz, akkor a portás kopasz.) Így (1)-ből és (2)-ből logikailag következik, hogy  

(3) Superman meglehetősen unalmas.

Lois Lane azonban cseppet sem fogadja el (3)-at, sőt nagyon is odavan Supermanért. Lois nem azért utasítja el (3)-at, mert képtelen elemi következtetések levonására, vagy hogy éppenséggel az unalmas fickókhoz vonzódik, hanem, mert nem tudja (2)-t. Eddig rendben is volnánk.

De ha jobban belegondolunk, nem is olyan könnyű megérteni, hogy miféle tudás az, aminek Lois Lane híján van. Az olyan kijelentések, hogy

(4) Superman azonos Supermannel

(5) Clark Kent azonos Clark Kenttel

tautológiák, amelyeknek semmi információtartalmuk nincs. Ezeket Lois Lane természetesen tudja.

(2) azonban nem tautológia, van információtartalma. De miben áll (2) információtöbblete (4)-hez vagy (5)-höz képest?

Első látásra talán azt gondolnánk, hogy (2) valójában azt fejezi ki, hogy a „Clark Kent” és a „Superman” kifejezések ugyanazt jelentik. Csakhogy ahhoz, hogy Lois Lane rájöjjön (2)-re nem a szavak jelentését kell vizsgálnia, hanem Clark Kent és Superman viselkedését. (Hogy a csudában van az, hogy amikor Clark Kenttel vagyok, és bajba kerülök, Clark mindig eltűnik, és egy pillanattal később már érkezik is Superman, hogy szétrúgja a rosszfiúk hátsóját?) Vagy hogy másik példát mondjunk: ahhoz, hogy megtudjuk, hogy

(6) 3⁵ = 243,

nem a szavak jelentését kell vizsgálnunk, hanem számolnunk kell. Vagy ahhoz, hogy az ókoriak rájöjjenek, hogy

(7) Hespherus = Phosphorus

az égboltot kellett fürkészniük, nem a szótárat. Ahhoz, hogy (2)-t, (6)-ot vagy (7)-et tudjuk, nem elég a szavak jelentését ismernünk, mert személyekkel, számokkal illetve égitestekkel kapcsolatos, úgymond tárgyi tudást fejeznek ki.

De miben áll ez a bizonyos tárgyi tudás? Abban, hogy egy konkrét valaki (nevezzük akár Clark Kentnek, akár Supermannek) azonos önmagával? De ezt (4) és (5) is kifejezi!

Akkor hát mi is az, amit Lois Lane nem tud? Mi is az az információ, amit (2) kifejez, de (4) és (5) nem?

Nagyon nagy a baj! Superman, segíts!!!

Gottlob Frege nyomán