2002. szeptember 27-én az iskolából hazafelé menet elrabolták a tizenegy éves Jakob von Metzlert, egy bankár fiát. Két nappal később az egymillió eurós váltságdíjat Magnus Gäfgen joghallgató vette át. A rendőrség követte Gäfgent, aki nyomban vásárolt egy új Mercedest, és befizetett egy külföldi utazásra. Miután semmit nem tett Jakob elengedésére, szeptember 30-án letartóztatták, és lakásán meg is találták a váltságdíj maradékát. Gäfgen nem árulta el a fiú hollétét, hanem összevissza hazudozott. A kirendelt ezerfős rendőralakulat is hiába kutatott Jakob után. „Tudtuk, hogy Jakob talán egy földbe ásott lyukban fekszik és lassan meghal”, nyilatkozta később az egyik rendőr.

Október 1-én Wolfgang Daschner, a frankfurti rendőrség helyettes vezetője példátlan döntést hoz. Utasítja beosztottját, Ortwin Ennigkeit főfelügyelőt, hogy fenyegesse kínzással Gäfgent. A főfelügyelő közli Gäfgennel, hogy már úton van egy specialista, aki olyan fájdalmat tud okozni, amilyet még nem élt át. Gäfgen megtörik, és elárulja Jakob hollétét. A rendőrök azonban csak a holttestét találják meg. Elrablója már az első nap megfojtotta.

Az eset hatalmas vitát kavart. Egyfelől, a rendőrkapitány döntése nagyon is érthetőnek tűnik. Meg akarta menteni a fiú életet. Megéri a fiú hollétére vonatkozó információ azt az árat, hogy fájdalmat okozzunk valakinek és magunkra vegyük azt a pszichológiai terhet, amelyet a kínzás okoz? Ha így tesszük fel a kérdést, nem lehet azt válaszolni, hogy nem éri meg.

Másfelől a döntés a modern törvénykezés erkölcsi alapjait feszegeti. Németország alaptörvényének 1. cikkelyének 1. bekezdése kimondja, hogy az emberi méltóság sérthetetlen; az államhatalomnak kötelessége tiszteletben tartani és védelmezni. Az „emberi méltóság” nem azt a fajta megbecsülést jelenti, amely kiválósága, azaz érdemei alapján jár ki valakinek – a Nobel-díjas kutatónak vagy az aranylabdás futballistának vagy a jó tanárnak –, hanem azt a tiszteletet, amely minden embert megillet, függetlenül teljesítményétől, jó vagy rossz tulajdonságaitól. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, az ENSZ egyik legfontosabb dokumentuma, különösen világosan fogalmaz, amikor „inherens” méltóságról beszél.

E fogalom Kanttól származik, aki így írt: „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd”. Ha valamit eszköznek tekintünk, akkor értékét hasznossága adja. Ezt az instrumentális értéket összehasonlíthatjuk más eszközök értékével. Megéri ez a telefon az árát? Annak, hogy az embert eszköznek is tekintsük, nincs akadálya: a munkaadó mérlegelheti, hogy mennyit ér meg neki valakinek a munkaereje és szaktudása. Az, hogy az emberi lényeket mindig célnak is kell tekintenünk, hogy meg kell adnunk nekik azt a tiszteletet, amely pusztán ember mivoltuknál fogva kijár nekik, azt jelenti, hogy bizonyos dolgok nem szerepelhetnek az ár-érték kalkulációban. A munkaadó ajánlhat extrafizetést azért, hogy alkalmazottja túlórázzon, de nem ajánlhat extrafizetést azért, hogy betegen is dolgozzon, vagy hogy taperolhassa.

Az emberi méltóságot azért tekintjük az emberi jogok alapjának, mert ha nem ismerjük el, akkor mindenkivel bármit meg lehet tenni, s csak az a kérdés, megéri-e. Éppen ahogy Dürrenmatt drámájában az öreg hölgy egymilliárdot ajánl szülővárosa lakóinak, ha megölik egykori szerelmét, aki teherbe ejtette, majd cserben hagyta. Ha pedig elismerjük az emberi méltóságot, azt kell mondanunk, hogy a rendőrkapitány olyasmivel kalkulál, amivel nem szabad. Az a kérdés, hogy a Magnus Gäfgentől megszerezhető információ elég értékes-e ahhoz, hogy a megszerzéséért cserébe megkínozzuk, ugyanolyan természetű, mint az öreg hölgy ajánlata.

Na, mit gondolsz, helyesen döntött a rendőrkapitány?

Immanuel Kant nyomán

 ***

 Függelék: jogi következmények

Daschner feljegyzést készített eljárásáról, és eljuttatta az államügyészségnek, amely vádat emelt ellene, amiért beosztottját bűncselekmény elkövetésére vette rá. A bíróság bűnösnek találta, s az ítélet indoklásában az alaptörvény említett bekezdésére hivatkozott. Az indoklás kitér arra is, hogy vannak határesetek, amelyben az élet védelme elsőbbséget élvez az elkövető emberi méltóságával szemben, ám ezt nem tartotta ilyennek. Mindazonáltal Daschnert mindössze 10.800 euró pénzbüntetésre ítélte, jóllehet ilyen vád alapján alapesetben 6 hónaptól 5 évig terjedő elzárást szoktak kiszabni. (Ennigkeit főfelügyelőt kényszerítés vádjában találták bűnösnek, s szintén enyhe, 3.600 eurós pénzbüntetést szabtak ki rá. A pénzbüntetést mindkettőjüknél egy évre felfüggesztették.) A hesseni belügyminisztérium által elrendelt fegyelmi eljárásban Daschnert nem találták vétkesnek. Wiesbadenbe helyezték át, ahol a hesseni rendőrség technikai, logisztikai és adminisztratív vezetőjeként szolgált 2008-as nyugdíjba vonulásáig.

Magnus Gäfgent életfogytiglanra ítélték. 2005-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, és új eljárást követelt. A bíróság első fokon és másodfokon is ellene döntött. Mindazonáltal a másodfokú ítélet azt is kimondta, hogy Németország nem szolgáltatott kellő elégtételt azzal, hogy a német bíróság kimondta emberi méltóságának megsértését. Az ítélet egyebek között kevesellte a Daschnerre és Ennigkeitra kirótt büntetést, mely a bíróság megítélése szerint nem áll arányban tetteik súlyával, és nem bír kellő visszatartó erővel. A döntés nyomán indított kártérítési perben Gäfgennek 3.000 eurót ítéltek. Ezzel 2012. október 10-én az ügy jogilag lezárult.