A végtelen nemcsak a filozófusok régi problémája, hanem a gyerekeké is. „Vajon a világ végtelen?”, „Vajon a számok sora végtelen?” – kérdezik a gyerekek. Amikor ezt kérdezik, akkor szülőként, tanárként nem azt válaszoljuk nekik, hogy „De hát mit is jelent az, hogy végtelen?”, hanem mondjuk azt, hogy „Miért, hogyan képzeled el a világ végét? Vajon van ott egy tábla, hogy itt a világ vége? Ugye ez képtelenség? Tehát a világ végtelen.” Ám ettől a választól sem a gyerekek, sem a filozófusok nem nyugszanak meg. A gyerekek azért nem, mert nem értik, hogy akkor mégis hogyan kellene pozitívan elképzelniük a világ végtelenségét. A filozófusok pedig azért nem, mert maga a végtelen fogalma meglehetősen problematikus, azaz nem tudjuk pontosan megmondani, mire gondolunk voltaképpen, amikor ezt a kifejezést használjuk.
Márpedig az, hogy mit is értünk azalatt, hogy a világ végtelen, alapvető filozófiai probléma.
Először is: látjuk magunk körül a természetet, a Föld nevű bolygót, amelynek lakói vagyunk, a Holdat és a Napot, olykor a Vénuszt, a Jupitert, ritkábban a Marst, a Szaturnuszt, a Neptunuszt, tehát a Naprendszert. Tudjuk, hogy ez a Naprendszer csak egy kicsi bolygórendszer a Tejút nevű galaxisban, és hogy a galaxisunkon kívül is van galaxis, nem is egy, hanem több százmillió. Ha elindulunk a galaxisunk határai felé, akkor idővel kijuthatunk rajta, és folytathatjuk utunkat távolabbi galaxisokig. Az útnak, ha a világegyetemünk végtelen, soha nem lesz vége. A végtelen ugyanis azt jelenti, hogy nincsen neki vége, tagadjuk, hogy van olyan hely, ahol véget érne. A végtelen világegyetemben nincsen határ, nincsen vég. És ez nagyon valószínű, hiszen mi is képezné a végét? Hogyan lehetne a térnek és kiterjedésnek határa? Mit kellene ott találnunk, táblát, falat, peremet, az égbolt szélét, ahol kidughatjuk fejünket egy csillagon, mint a középkori utazók gondolták? Minden feltételezés abszurd, hiszen valóban lehetetlennek tűnik, hogy a valami (tér, kiterjedés) bármiféle formában érintkezzen a semmivel. A semmi ugyanis nem valami, ezért nem lehet sehol, és nem is kezdődhet sehol. Márpedig ha a világegyetemnek vége volna, akkor ott a semminek kellene kezdődnie, ami teljességgel lehetetlen. Ezen az úton oda jutunk tehát, hogy a világegyetemünk szükségképpen végtelen.
Tegyük fel tehát, hogy a világegyetem végtelen. Hogyan is kellene akkor elképzelnünk? Mint olyan kiterjedt teret, amely magában foglalja mindazt a véges teret, amelyet tapasztalunk (Föld, Naprendszer, Tejútrendszer stb.), ám ő maga végtelen, hiszen nincsen sehol vége. Az azonban, hogy nincsen határa, azaz nem létezik vége a világegyetemnek, meglehetősen zavarba ejtő állítás. A végtelent ugyanis csak úgy tudjuk elgondolni, mint aminek nincs vége: ezen a ponton túl is van egy pont, és azon túl is, és azon túl is és így tovább. Ha bármikor is megállunk ebben a sorozatban, még nem vagyunk a végtelennél. Ezért nincs egyetlen időpont sem, amikor a végtelen elgondolásával végeztünk. A végtelen világegyetem összes pontjának azonban egy és ugyanazon időpontban kell léteznie. Csakhogy a végtelen világegyetemet ilyen módon, egy adott pillanatban teljes egészében létezőként nem tudjuk elgondolni. A nehézség egy másik irányból is megközelíthető. A térbeli létezés formához kötött: azaz mindennek, ami térbeli, van valamilyen formája vagy alakja. Ez igaz a világegyetem általunk ismert részére, és igaznak kell lennie a végtelen világegyetemre is. Végtelen forma azonban nincsen. A forma attól forma, hogy ilyen és ilyen határai vannak, és ezért véges. A végtelen forma ellentmondás: forma nélküli forma. Éppúgy nem létezhet, ahogyan a valami nem érintkezhet a semmivel. Következésképpen a világegyetem végtelen formaként nem létezhet.
A világegyetem nem lehet végtelen. De a világegyetem véges sem lehet. Márpedig valami vagy végtelen, vagy véges.
Na, mit gondolsz?
Arisztotelész, Giordano Bruno és Kant nyomán
Az utolsó 100 komment: