Ezek nem hitek a vallásos hit értelemben. Külön szót is lehet rájuk használni, a tudományos nyelvben ez az u.n.:

munkahipotézis

Azaz olyan egyelőre még nem igazolt, vagy akár igazolhatatlan feltevés aminek feltevése mellet dolgozunk.

Pl. Nagy léptékben ilyen a metodológiai naturalizmus - feltesszük hogy mindennek természetes oka van - a tudomány meg jól működik emellett a munkahipotézis mellett.

Valójában vannak olyan (vallásos) tudósok akik nem is hisznek ebben ténylegesen! A hivatalos tudományos munkájukat mégis ez alapján, ezzel a munkahipotézissel végzik, mert ez a kifizetödő. Tehát nem kell hinni elég feltenni, még ha valaki pont az ellenkezőjét is hiszi... ;)

Ha bizonyítékom van, akkor bizonyosságom, ha bizonyosságom, akkor tudásom. Kérdés, hogy mennyire megalapozott vélelem alapján bízom meg a tudásomat megalapozó "bizonyítékaimban".
Ezek alapján minden tudás hiten alapszik, és mindannyian tudni vélünk dolgokat, a válasz tehát - hitem szerint- igen.

Minden területen vannak releváns és irreleváns kérdések.

A természettudományban releváns kérdés az, hogy mit jelent a tapasztalat, vagy hogy mi a kapcsolat az anyag és az energia közt. Isten létezésének kérdése - pillanatnyi tudásunk szerint - nem releváns a természettudományban.

Nem így az etikában. Itt Isten létezése vagy nm létezése nagyon is releváns kérdés. Hovatovább nem lehetséges logikusan felépített etikát kiagyalni anélkül, hogy hitet nem tennénk Isten létezése, vagy nem létezése mellett. Így itt a kérdés nem csak releváns, hanem egyenesen _megválaszolandó_ is. A válasz mindkét esetben hit lesz: hiszek abban hogy Isten van, vagy hiszek abban hogy Isten nincs. Az agnosztikusság sajnos nem teremt lehetőséget a tovább lépésre.

Ez megint egy filozófiai fejtörő, rejtvény. Az ilyeneknek a megoldása főleg nem is az, hogy mondunk valamit (A vagy B-t), hanem az, hogy megértjük a tartalmát, és elmagyarázzuk a problémát.

A legtöbb filozófiai rejtvény azért áll(hat) elő, mert a leírásban, premisszákban valamiféle rejtett ellentmondás, vagy inkoherencia van. A premisszák, és/vagy a konklúzió csak látszólag függenek össze egymással, és következnek egymásból de valójában nem is. És ez az inkoherencia a végén valamiféle ellentmondáshoz látszik vezetni. De ez az összefüggéstelenség, csak látszólagos, csak a felszín. És a megoldás valójában éppen ennek a helyzetnek a kibogozása.

Itt elsőre rögtön az tűnik fel, hogy a tétel (a vallásra vonatkozó hit), és az azt megalapozó példák nem azonos fajtájúak. A két példa abban a nagyon fontos körülményben különbözik a tételtől, hogy míg amazok (a példák) egy jövőbeli eseményre vonatkoznak, addig a vallásos hit tárgya egy tényre vonatkozik - konkrétan arra, hogy van-e isten. A jövőbeli, még meg nem történt események viszont nem tény-alapúak, mivel azokról legfeljebb jóslásokat mondhatunk, annyit, hogy x valószínűséggel fognak megtörténni. Alapvető ismeretelméleti különbség az, hogy valamely tényről (és annak igazolásáról, vagy az arra vonatkozó tudásról, ill. hitről) beszélünk-e, vagy valamely nem tény-státusú dologról.

Viszont ha a példák-premisszák, és a konklúzió között ilyen ismeretelméleti difi van, akkor nincs olyan helyes logika, amely mégis egyazon következtetési eljárásban kezelné őket. A ilyesmi hiba lenne. Tehát ezen az első, logikai szinten az mondható erről, hogy a példák, és a konklúzió között nincs logikai kapcsolat, az utóbbi nem következik az előbbiekből.

De természetesen, ettől még (hogy a példák nem jók)
foglalkozhatunk a fő kérdéssel. valóban feltehetjük a kérdést, hogy ésszerű-e olyasmiben hinni, ami "eldöntetlen", nincs elég igazolás se rá, se az ellenkezőjére, és (bár ez a kettő további feltétel nekem feleslegesnek tűnik már ide), fontos, és sürgős is a választás, döntés.

Ilyenkor az számít, hogy mi határozza meg az ésszerűséget. Sajnos, a másik két feltétel (hogy fontos, és sürgős a döntéskényszer), az ismeretelméleti szemponton kívül egyéb, emberi, pszichés, gyakorlati szempontot is belekeverni látszik a kérdésbe - ezért is mondtam, hogy ezek itt feleslegesek. Ha ezek is itt vannak, akkor sajnos azzal is foglalkozni kell, hogy ezek hogyan függenek össze az ésszerűséggel. Ha nincsenek itt, akkor csak az ismeretelméleti-faktuális oldalát kell nézni a dolognak. Vagyis azt, hogy mi a tudás, miért fogadjuk el tudásnak, mik a feltételei annak.

Máshogy mondom: ha a "sürgős", és "fontos" feltételeket is belevesszük, akkor többféleképpen is lehet ésszerű az igazolatlan hit. Egyszerűen azért, mert a sürgős, és fontos szempontjai erősebbek lesznek az ismeretelméleti szempontnál. Pl. ha a Daesh választás elé állít valakit (sürgős, és fontos), hogy hisz-e Allahban. Ilyenkor a Daesh ismeretében az "igen" lesz az ésszerű válasz, még akkor is, ha az nem őszinte válasz.

De a helyzet az - ismétlem -, hogy egy ismeretelméleti problémába hiba nem ismeretelméleti jellegű tényezőket belevenni. Így marad a tiszta kérdés: ésszerű-e igazolatlan dolgokban hinni? Erre pedig természetesen az a válasz, hogy nem. Miért nem? Azért, mert ettől függ a megismerésünk módszere, és eredménye. Ha igazolatlan dolgokban hiszünk, akkor azzal egy rossz világmegismerési módszert használunk. Annak pedig hosszú távon súlyos következményei lennének. Nyilván nem eszik olyan forrón, hiszen az ember józan esze a mindennapokban azért ehhez eléggé racionálisan működik, úgyhogy 100%-is igazolások nélkül is hisz a saját érzékszerveinek, és nem esik le a szikláról, de a tudományos megismerésnek (és a filozófiai gondolkodásnak) szüksége van egy jó módszertanra, és helyes elvekre.

Ami pedig azt mondja (és úgy helyes), hogy az az ésszerű, ha igazolatlan dolgokban nem hiszünk, és tudásnak csak bizonyos igazoltsági fok fölött fogadjuk el az ismereteket. És mivel az istenre vonatkozó állítások igazoltsági szintje 0 (nulla), ezért teljesen ésszerűtlen lenne hinni benne.

Azért ez a kérdés összetettebb ennél. Hiszen nincs olyan, hogy Istenben hiszek, hanem valamelyik keresztény felekezet istenében, vagy az iszlám istenében, de még ezeken kívül is van számtalan vallás, amelyben hinni lehet. Hogyan válasszon az ember?

Az Istenben való hit nagyon sok dolgot von magával, amennyiben komolyan vesszük.

Először is tisztázni kell, mit értünk Isten alatt, mert kultúránként, sőt egy kultúrán belül is jelenthet teljesen mást.
Egy végső lény, valamilyen nálunk hatalmasabb lény, tehát valamilyen entitás, vagy személytelen erő, tudatosság, rendező elv, vagy ezek kombinációja?
Az ábrahámita vallások (zsidó, keresztény, iszlám ) egyértelműen egy konkrét lényről beszélnek, aki örök, és megteremtett mindent. Az indiai vallások egy jóval elvontabb istenről beszélnek, emellett még istenekről is, vagyis az egy végső isten több kisebb istent olis teremtett magából, vagyis a teremtés több lépcsős. A buddhizmus is hisz istenekben -legalábbis nem tagadja őket - de végső teremtő istenben nem. Az isteneket csak más létállapotnak, de halandónak tartják.
Szerintem a jó kérdés nem az, hogy hiszünk, vagy hihetünk-e istenben bizonyítékok nélkül, hanem hogy miért hisz az emberi lény a kezdetektől abban, hogy nem csak az általa érzékszervileg tapasztalható világ létezik, hanem valami több? Valami, ami természetfeletti.
Szerintem erre végső válasz -itt a földön legalábbis- sosem lesz. A természetfelettiben való hit úgy néz ki, valahogy belénk van kódolva, a tudatműködésünk része. Akinek volt vallásos, misztikus élménye, az ritkán gondolkodik a dolgon, de ez csak neki szól. Akinek ilyen nem volt, annak nem.tudja elmagyarázni, hogy ez milyen. Annak, aki még nem volt szerelmes, se lehet elmagyarázni, milyen érzés, és miért halnak bele emberek...aki volt szerelmes az tudja.
Valami ilyesmi lehet a vallások mögött is. Tapasztalat, amit egyesek megpróbáltak másoknak átadni, de ehhez kellett valami szimbolika, amit megért az is, aki nem élte át.
Hogy aztán létezik-e objektíve természetfeletti...az más kérdés.

Röviden, szerintem nem az istenhit jogossága, hanem a természetfelettiben való hit jogossága a fontosabb kérdés.
Egyrészt azért, mert az erről folyó vitákban is keveredik az istenhit a halál utáni élet, túlvilág, stb kérdésekkel. Pl a harcos ateisták.harcos materialisták is: nincs isten= nincs lélek=csak az anyag van = csak az empirikus tudomány létjogosult.
Holott ahogy az előbb írtam, ezek nem feltételezik egymást. Ha pl nem hiszünk egy végső lényben, abból nem feltétlen következik logikailag, hogy nincs is semmi a mérhető, tapasztalható világon túl..ismét a buddhizmus a jó példa erre.

@ipartelep: "a vallásos hit tárgya egy tényre vonatkozik - konkrétan arra, hogy van-e isten. A jövőbeli, még meg nem történt események viszont nem tény-alapúak, mivel azokról legfeljebb jóslásokat mondhatunk, annyit, hogy x valószínűséggel fognak megtörténni."

Szerintem a létezik-e isten kérdés szubjektív valószínűségiként modellezhető.

hu.wikipedia.org/wiki/Monty_Hall-paradoxon

Mint pl. Monty Hall "paradoxon" (ami persze nem az) Ott is 1 valószínüséggel az egyik ajtó mögött van a nyeremény, ez tény! "a játékvezető tudja, melyik ajtó mögött mi van"

A játékos azonban nem tudja ezt, ezért valószínűségi modellt használhat (szubjektív valószínűség), a valószínűségeket pedig racionálisan változtatja ahogy több információ birtokába jut, úgy hogy a tényleges ráhibázás esélyét növelje!

Istenhit esetében pl. ilyen plussz információ lehet amikor egy bibliaismerő tudomást szerez és megérti az evolúciót. A "létezik isten" állítás (szubjektív) valószínüségét ezután csökkentheti, mert egy fontos kérdésre van jobb alernatív igazolt elmélete.

(Pl. David Hume-nak az irásai alapján kb csak ennyi hiányzott az ateizmushoz, mert nem tudta jól cáfolni a tervezettség érvét, kár hogy nem érhette meg.)

Egy mai ateista azért tarthatja kisebbnek isten létezésének valószínüségét mint a régiek mert sokkal több információnk van a világról és az emberről, mint shogy a Monty Hall játékos is plusz információt szerez a játék során és a "hol van a nyeremény" (amúgy tényállítás) igazságához más valószínűséget rendelhet.

@szemet: Minden faktuális ismeretünk, vagy egzisztencia- állításunk, valószínűségi jellegű. Ezen ismeretek legnagyobb része "összetett ismeret", amelyek valószínűségének értéke nem számolható ki egzakt módon. Ezekre akár mondhatjuk is, hogy "szubjektív valószínűségiek". Az ismeretek egy másik része (ilyen a Monty-Hall feladvány is) meg objektív valószínűségi jellegű, hiszen azok valószínűsége pontosan kiszámolható.

Így az nyilván helyes állítás, hogy az ismereteink, és egzisztenciaállításaink (benne a létezik-e isten téma) valószínűségiként (is) modellezhetők. De ez eléggé triviális is, hiszen egyenesen következik abból az általános "szabályból", hogy az ismeretek valószínűségiek.

Így, ha eltekintünk a két eset (Monty Hall, és isten) valószínűsége kiszámításának, vagy megbecslésének ezen elvi különbségétől (hogy az egyik pontosan számítható, a másik nem), akkor természetesen igaz az, hogy az isten valószínűségét a minél több rá vonatkozó tudás birtokában (ilyen tudás - mint mondod - az evolúciós elmélet is) minél pontosabban, jobban tudjuk becsülni.

Szóval a fő gondolatod helyes, valóban így igaz: minél több tudásunk van a világról (és benne azokról a kis dolgokról), annál nagyobb biztonsággal tudunk valószínűségi állításokat tenni olyan dolgokra is, amelyekről nincs közvetlen tudásunk.

@ipartelep: Ok. Azzal a terminológiai megjegyzéssel, hogy én itt a szubjektív objektív vsz. felosztást kb. a legszigorúbb szubjektivista vsz értelmezésben használtam ahol minden ismerethiányböl adodó vsz. (Hol a nyeremény?) szubjektív, míg csak az inherensen fizikai értelemben létető vsz. (Ahol nincs is rejtett paraméter) objektív - ilyenek a legelterjedtebb kvantummechanika értelmezések. De ezer más helyen lehet határt húzni.

"Minden faktuális ismeretünk, vagy egzisztencia- állításunk, valószínűségi jellegű."
Sőt, analitikus igazságok (szubjektív) valószínüségi becslésére is bíznak vagyonokat/emberéleteket.
https://en.wikipedia.org/wiki/Miller–Rabin_primality_test ;)

@Scorpion82:

"Pl a harcos ateisták.harcos materialisták is: nincs isten= nincs lélek=csak az anyag van = csak az empirikus tudomány létjogosult."

Na, ez egyáltalán nem igaz. Én pl. ateista vagyok, de a legkevésbé sem materialista, és még csak nem is racionalista, hanem metafizikus. Tagadhatja valaki (a monoteista vallásokban szereplő) Isten létét úgy is, hogy közben minimálisan sem vallja a világnak, valóságnak - és benne különös tekintettel az ÉLET-nek - totális anyagi természetét és/vagy racionális (teleologikus) konstitúcióját, de nem is előfeltételezi vagy posztulálja Isten létét, hanem valamilyen örök, téren és időn kívüli metafizikai princípiumban vagy szubsztanciában "hisz". Az én - ha úgy tetszik - "filozófiai hitem" az, hogy ha a világ épp magyarázható és leírható is lenne az anyag "nyelvén" (vagyis természettudományosan), maga az élet - és különösen az _emberi_ élet már nem: ehhez valami eredendően másra, esetleg többre van szükség. Épp a világ immanens törvényeinek, a valóság szerkezetének az emberi létezéssel való konfrontációja, az ebből eredő paradoxonok és abszurditások, a kétféle minőség totális, antagonisztikus ellentéte eredményezik a vallás megjelenését az emberiségben - különböző plauzibilis és kevésbé plauzibilis válaszokkal e kínzó paradoxonokra.

Az én szememben mindegyik vallás alapvetően antropológiai gyökerű képződmény, és egyfajta emberi óhajt, igényt elégít ki (még ha tudattalanul is), ennélfogva nem alkalmas a valóságnak, igazságnak a megragadására, még akkor sem, ha az igazság igényével lép fel és történetesen tökéletesen el is találná... (Mint már sokszor írtam itt, ehhez egy Totális, Isteni Perspektívát kellene nekünk, térben és időben véges, halandó lényeknek felvennünk, ami elvi és gyakorlati képtelenség.) Az igazsághoz a legközelebb emberi világunkban meggyőződésem szerint a becsületes filozófia képes eljutni - a szavakban manifesztálódó gondolatok erejével -, és a művészet. A vallások természetszerűleg nem.

"Ennélfogva nem ésszerűtlen Istenben hinni, még ha létezése mellett nincs is elégséges bizonyíték." - szól a poszt fő kérdése William James nyomán.

A posztban szereplő példák, W. James argumentációja véleményem szerint eklatáns példája és egyben bizonyítéka annak, hogy a pragmatizmus a filozófiában - habár roppant csábító - alapvetően alkalmatlan a valódi, súlyos (mert etikai és ontológiai vonatkozású) filozófiai kérdések megválaszolására. A posztban szereplő példák és gondolatmenet az igazsághoz való közelebb jutásban szeretne tisztázó szerephez jutni, de csak azt illusztrálja, hogy az igazsághoz vezető út tisztázásban egy pragmatista szükségképp belső önellentmondásokba kerül, végül érvei önmagukat számolják fel.

Nagyon egyszerű és könnyű a magyarázat:

Kezdem a végéről. Igen, James gondolatmenete helyes. Az emberi döntések helyessége nem a döntési körülmények számítógépszerű analízisétől függ, és nem függ e körülményekből fakadó döntések racionális kimeneteleinek latolgatásától sem. Ha így tennénk, akkor a példában szereplő gátlásos kamasz vagy az állásváltoztatáson töprendő lényt nem hívhatnánk embernek, hanem algoritmusok alapján működő robotnak, gépnek (esetleg pszichopatának, de ez mellékvágányra vinne). Bizonyos megkötésekkel igenis lehet egy emberi döntés ésszerű egy adott pillanatban, független attól, hogy a valóság később visszaigazolja e döntést vagy épp rácáfol. Az üzleti élet tele van ilyen pillanatokkal és döntési szituációkkal, de vég nélkül lehetne sorolni a példákat a banális hétköznapi életünkből, magánéletünkből vagy épp valamely szerencsejátékból (tipikusan a pókert lehetne itt említeni). Magyarul és röviden: hozhatok racionális döntést egy adott pillanatban akkor is, ha e döntés később rossz (és/vagy hamis) döntésnek bizonyul. És még ekkor, utólag is joggal tarthatom korábbi döntésemet ésszerűnek/racionálisnak.

Ez eddig rendben is volna. Csakhogy William James - és követői - csalnak: ugyanis egy olyan fogalmat emel be ("Isten"), amelyet közelebbről nem vizsgált, nem definiált. (Talán nem véletlenül, de ez vállaltan rosszhiszemű megjegyzés volt.) Sem szavakkal, sem gondolatokkal nem megragadható az a mérhetelen diszkrepancia és távolság, ami egy gátlásos kamasznak a sikeres randit illető latolgatásait illeti, és ami ezen esemény tétje, és monoteista értelemben vett Isten létezésének tétje között áll fenn. (Az egyszerűség kedvéért maradjunk a zsidó-keresztény kultúrkör teremtő Istenénél, és más vallások Istenét - vagy isteneit - tegyük zárójelbe. Ha ugyanis ezekről is szót ejtenénk, az érdemben nem befolyásolná a gondolatmenetem igazságát, legfeljebb csak kiterjesztené, árnyalná a képet.)

Teljességgel indifferens és filozófilai szempontból irreleváns az, ha történetesen igaza van James-nek, és nyitott kérdésről lévén szó ésszerű módon hiszek Isten létezésében. Na és? Ezzel egy fikarcnyit sem jutottunk előrébb. Ésszerű módon hihetek irracionális eseményekben és entitások létében is, amiképp ésszerűtlen (irracionális) hiedelmeimet megmagyarázhatatlan módon visszaigazolhatja, megerősítheti az empirikus valóság is (akár faktuálisan, akár valamely eseménysorozat formájában).

William James-nek és követőinek egyetlen esetben lenne igaza, és argumentációja ekkor egy pillanat alatt végtelen jelentőségre tenne szert: ha _tudományosan_ is igazolt lenne az, hogy a világ "tükör", hogy a valóságot mi magunk alakítjuk, és korreláció van az empirikus valóság és mentális szándékaink, hiedelmeink, "szívünk ereje" között. Amennyire tudom, a buddhizmus ezt tartja és a kvantummechanika fizikusait is ez hipotézis ejti zavarba... Nos, ha ez tényleg így van, ha a valóság természete ilyen, akkor még az is igaz lehet, hogy épp az ésszerű Isten-hitemmel hozom létre magát Istent. (Hiszen ez így már az én "valóságom"). No de ennek kifürkészésével még adós a tudomány. És úgy gondolom, soha nem is lesz képes ezt minden kétséget kizáróan és meggyőzően bizonyítani. A Végő Igazságot csak aszimptotikusan közelíthetjük meg, teljesen soha. Újabb filozófiai kérdés/dilemma lehetne, hogy jól van-e így vagy sem. Én már hajlok arra, hogy talán igen. Jobb, de legalábbis izgalmasabb így.

OFF

"In Heaven everything's fine..."

www.youtube.com/watch?v=E7XnmT5yuYw

ON

A kiinduló hiba hogy az emberek nem ismeretelméleti megfontolások alapján hisznek vagy nem hisznek Istenben vagy istenekben. Hanem mert úgy gondolják, hogy mások hisznek, akkor én is hiszek.

Azon kívül az igazság sem az, ami megfelel a valóságnak, hanem amiről azt hiszem, érdekem, hogy igaznak mondjam.
Ebből az aspektusból teljesen lényegtelen vallásosoknak és istentagadóknak egyaránt, hogy van-e Isten vagy nincs.

Aztán a hitnek csak látszólag nincs káros mellékhatása. Nem illendő belegondolni, hogy ha ugyanis Isten nincs, akkor az emberiség iszonyatos erőforrásokat pocsékolt el templomok építésére, papok és szerzetesek és egyéb naplopók etetésére és jóltartására. Ahelyett, hogy emberi szabályok szerint rendezkedett volna be és fejlődött volna. Ennél sokkal igazságosabban és rohamosabban.

Ráadásul szerencsés esetben milliós, százmilliós hullahegyek nélkül.