A gonosz idegsebész a lesötétített autóban csak az alkalomra vár, hogy tesztelje a chipet, melyet a mit sem sejtő Alfréd agyába beültetett. Amikor a közértből kilépő néni zsebéből kicsúszik a pénztárca, leüt pár billentyűt a laptopján. A laptop rádiójelet küld chipnek, amely szélsőségesen önző és anyagias gondolati folyamatokat indít be. Alfréd lehajol, zsebre vágja a pénztárcát, és fütyörészve elsétál az ellenkező irányba. Alfréd ettől nem lesz szemétláda. Manipuláció áldozata, nem döntött szabadon. Szemétláda akkor lenne, ha szabad döntéséből nyúlná le a pénztárcát.
Amikor így ítélünk, adottnak vesszük, hogy az erkölcsi felelősség megköveteli a szabad döntést, s hogy vannak szabad döntéseink. Ha valaki azt felelné erre, hogy szabadság nem létezik, mert Alfréd tette a normális körülmények között is ugyanúgy okságilag meghatározott, mint amikor az idegsebész manipulációjának áldozata, azt aligha találnánk meggyőzőnek. Persze – felelnénk – Alfréd tettei okságilag meghatározottak: hogy mit tesz nem a véletlen műve. Csakhogy nem minden oksági meghatározottság zárja ki a szabadságot. Szabadnak éppen az olyan cselekedeteket tekintjük, amelyek bizonyos típusú oksági folyamatokból származnak. Hogy milyenből? Sokféle jelölt van. Mondhatjuk azt, hogy Alfréd tettének jelleméből kell fakadnia. Vagy azt, hogy Alfrédnak ne legyen semmiféle fenntartása a cselekedetét irányító vágyakkal szemben. Vagy a cselekedethez vezető folyamatnak érzékenynek kell lennie az indokokra, különös tekintettel a morális indokokra.
De biztos, hogy lényegi különbség van a manipulációs és a normális esetek között? Lássunk egy érvet amellett, hogy nincs.
Tegyük fel, hogy Alfrédot nem online manipulálják, hanem a chipet még gyerekkorában beültették, s az folyamatosan gondoskodik arról, hogy Alfréd többnyire önző és anyagias módon viselkedjen. Ez, ha úgy tetszik, offline manipuláció. Az, hogy Alfréd tetteit nem ad hoc befolyásolják, hanem előre beprogramozták, hogy milyen szempontok alapján döntsön, nem tűnik lényegi különbségnek. Alfréd tettei így is úgy is mások határozzák meg, ezért az offline manipuláció is kizárja a szabadságot.
A következő lépésben az offline chipes manipulációt cseréljük le a pszichológiai indoktrinációra. Alfrédba még kisgyerek korában elkezdték sulykolni, hogy egyedül ő számít a világon, és hogy a pénz mindenek feletti érték, s mire elérte azt a kort, amelyben képessé válhatott volna az indoktrinációt felismerni és meggátolni, már önző és anyagias lénnyé vált. Ha az előző esetben megtagadtuk Alfrédtól a szabadságot, ebben az esetben is meg kell tagadnunk, hiszen a chip és az indoktrináció közötti különbség nem tűnik fontosnak a szabadság szempontjából. Ugyanígy nem tűnik fontosnak, hogy Alfrédet nem egyvalaki programozza bizonyos fajta cselekedetekre, hanem inkább egy társadalmi csoport.
De ha az indoktrináció kizárja a szabadságot, akkor miért is lenne Alfréd szabad a normális esetben? A normális esetben Alfréd bármely cselekedetének hátterében számtalan tényező húzódik meg: genetikai adottságok, otthoni és iskolai szocializáció stb. Ezek együttesen oda vezetnek, hogy az adott pillanatban önző és anyagias érdekeinek engedjen. Ekkor viselkedésének sokféle, pontosan nem azonosítható oka van, de ezeket éppoly kevéssé választhatja meg, ahogy az online, az offline és az indoktrinációs esetben sem választhat. Az, hogy nem tudunk felmutatni senkit, sem gonosz idegsebészt, sem társadalmi csoportot, aki vagy amely azt akarná, hogy Alfréd ilyen és ilyen módon cselekedjen, szintén nem tűnik fontosnak.
Ha tehát az online manipuláció kizárja a szabadságot, akkor a normális esetben sincs szabadság, hiszen az offline manipulációtól az indoktrináción át a normális esetig jutva sehol nem észleltünk fontos különbséget. Így hát nincsen szabadság.
Vagy valahol hibás a gondolatmenet? Na, mit gondolsz?
Derk Pereboom nyomán
szemet 2015.12.26. 11:40:52
Azontúl viszont hogy mit tekintünk "szabadság" korlátjának - mi az ami még belefér az autodeterminizmusba és mi számít külső kényszernek az jelenleg emberi, társadalmi konszenzus (és hagyomány) eredménye.
De az érvelési stílus persze csúsztató:
Szinte minden emberi kategórizálásnak vannak vitatott határterületei és apró lépésekben (sorites paradixon) át lehet gyalogolni az egyik területről a másikra.
A lépésenkénti változások egyenként jelentéktelennek tűnnek de végül a kategória mégis az ellentettjébe fordul...
Ez nem paradixnon csak azt mutatja, hogy a hasonlóság nem tranzitív - egy hasonlósági lánc két vége nagyon eltérhet.
A legtöbb bevett emberi kategóra határa pedig sosem vonalzóval van meghúzva...
Csak egy klaszikus eszköz a csúsztatásra... A sok kevés, a hideg meleg - bármire "működik" ha jól csinálják.
szemet 2015.12.26. 12:12:35
Mit újat mond az, ha van köztük hasonlósági lánc esetleg nehezebben kategorizálható köztes elemekkel?
Nekem nem sokat...
szemet 2015.12.26. 14:04:51
sokkal inkább a felelősség, és a jövőbeli viselkedés megfigyelhető kérdései, sem mint a szabadságé.
Olyanokra gondolok mint:
Felelőssegre vonáskor az illető (esetleg a többiek) tanul(hat)nak-e az esetből, van-e remény fejlődésre?
Ez a kérdés szerintem általában más választ kap a chipes és a neveléses esetben. Tehát innen nézve már nem ekvivalensek.
Persze ha (egyedi esetekben) a felelőssegre vont (se a hasnló cipőben járók akiket el lehrtne rettenteni) bizonyíthatóan nem fejlődésképes (pl. nagyon félresiklott nevelés, pszichiátriai betegség, vagy akár lásd a közepkori állatpereket amik emiatt kimentek a divatból) manapság már azt is figyelembe szokás venni...
FMR 2015.12.27. 00:39:34
Az ugyanis, hogy létezik-e szabadság a valóságban vagy sem, nem annyira ismeretelméleti, mint inkább metafizikai, ontológiai kérdés, és magával a valóság természetével kapcsolatos. Az pedig, hogy voltaképp mi is a valóság, a legnagyobb misztérium, a kérdések kérdése, a par excellence filozófiai kérdés. Ha erre sikerülne megválaszolni, akkor könnyűszerrel megválaszolhatnánk egyebek közt a halállal, a lélekkel és annak állítólagos halhatatlanságával kapcsolatos kérdéseket is. Ehhez azonban az kellene, hogy önmagunk - emberlétünk és annak fogyatékosságából következő - árnyéka mögé pillanthassunk, ami lehetetlen. Sem induktíve, sem deduktíve, sem intuitíve, sem logikailag nem lehet minden kétséget kizáróan, apodiktikus érvényű igazságként bizonyítani a szabadság létét vagy nemlétét. A szabadság kérdésköre a klasszikus filozófiai alapproblémák egyike, végsősoron /direkt nem írtam külön, én ezt mindig egybeírom, nem érdekel e szó vonatkozásában a szabály/ megválaszolhatatlan kérdés. (Mellékvágány, de megjegyzendő: ettől még - itt nem részletezendő okok miatt - nem tartom antinomikus problémának.) Lehetnek persze személyes preferenciák, vallhatom azt, hogy számomra Spinoza vagy Schopenhauer igazsága e tekintben azonosulhatóbb, kedvesebb, szimpatikusabb, mint mondjuk Sartre-é (aki szerint az ember szabadságra "kárhoztatott lény" szemben előbbiekkel, akik szerint inkább az okság törvényeinek van alávetve), de ez a lényegen nem változtat: ők is csak emberek voltak, és bármennyire is koherens, konzisztens, a személyes hitelesség pecsétjét magán viselő filozofémával álltak elő, nem tudhatjuk, ők sem tudhatták, hogy sikerült-e lefúrniuk a valóság legmélyebb szintjeire. Mert ennek eldöntéséhez _isteni perspektívával_ kell rendelkezni, ami csakis egy _isteni pozícióból_ tárulhatna fel.
A valóságnak - ahogyan a tudatnak is - szintjei, fokai vannak, ennek csak - még ha számunkra kitüntetett szintje/foka is - a hétköznapi tapasztalás materiális-racionális szintje. Ám a legőszintébb, intellektuálisan legbecsületesebb gondolati eljárással sem lehet minden kétséget kizáróan eljutni a valóságot konstituáló, azt szubsztantíve megtartó legvégső elv benső lényegéhez. RÁMUTATNI lehet, ahogyan tette ezt Wittgenstein, ELNEVEZNI, ahogyan tette Kant, bizonyos antropomorf alapú jelzőkkel és hasonlatokkal KÖRÜLÍRNI, ahogyan tette Schelling vagy Schopenhauer, de a valóság legigazabb és egyben legszubtilisebb lényege gondolatilag közreadhatatlan, interpretálhatatlan. Márpedig épp ennek az ellenkezőjére lenne szükség ahhoz, hogy nemcsak a filozófia hit szintjén tudjunk állást foglalni azügyben: szabad-e az ember és/vagy minden eszes lény vagy sem? Ahogyan már pár alkalommal megjegyeztem pár érdekes poszt kapcsán, itt is csak abban lehet bízni, hogy a kérdést a kvantummechanika fejlődése fogja eldönteni. De én szkeptikus vagyok, és talán ez így van jól: sem a filozófia, sem a művészet, sem a vallás(ok), sem a tudomány nem lesz képes SOHA arra, hogy eljusson a legvégső igazsághoz, ahhoz, amely a szabadság-problémát is végérvényesen megoldhatná. És talán ez nem is baj, ennek így kell lennie. Az emberlét bizonyos fokú illúziók, személyes hiedelmek, különbejáratú, privát mítoszok nélkül teljes kudarcra lenne kárhoztatva, és senki nem akarna felébredni másnap, ha húsba vágó igazságként élné meg minden másodpercben azt, hogy leláncolt Prométheuszként kell élnie.
∆ És ez általánosan is így van, ami egyben a logikai és/vagy racionális gondolkodás kritikája is: valamely gondolatmenet logikai gubancmentessége, szépsége még nem szavatolja a gondolat által megragadni kívánt tárgy igazságát.
FMR 2015.12.27. 11:22:18
ipartelep · http://ipartelep.blog.hu 2015.12.28. 15:20:25
Innentől többféle kérdés lehet.
Az egyik persze a felelősség kérdése. Anélkül, hogy ezt bővebben kifejteném, az látszik helyes álláspontnak, hogy míg az első alany nem felelős a tetteiért (nem ő kapcsolja be saját magát), addig a másik - a körülményektől függően azért - sokkal nagyobb mértékben felelős lehet.
A "szabadság" kérdése ehhez képest egy sokkal elvontabb kérdés, őszintén szólva szerintem nem is igazán ide való kérdés, nem releváns, nem fontos. De ha mindenáron válaszolni kell rá, akkor az mondható erre, hogy az implantátumos embernek nincs szabadsága - hiszen a kapcsoló dönt helyette. A másiknak meg valamekkora van. Pontosan azért, mert a másik ugyan agymosott, de az agymosást nem az agya fizikai operációjával végezték el, hanem olyan módon, amelyre valamennyi befolyása neki is volt, sőt, ebben ő is tevékenyen közreműködött. Részt vett, cselekedett, és gondolkodott. Tehát, bár ő is manipulált de nem olyan mértékben, és erővel mint az első alany, így neki több a szabadsága.
Sajnos, ezt a "szabadság" kérdést, témát, problémát a metafizikus filozófusok minduntalan, és szinte mindenbe belekeverik (sőt, nem átallják sokan a filozófiájuk központi témájává tenni), és aztán csak főzik vele a sok nyúlós melaszt. Rosszul teszik. Csak a sok halandzsát növelik vele. Az ő ilyen problémáikra való helyes válasz ott kezdődne, hogy el sem fogadjuk az alapállásukat (állításaikat), hanem az egészet meztelenre vetkőztetve, újra öltöztetjük az egészet. De kinek van erre ideje, meg kedve?
FMR 2015.12.28. 16:29:25
Lehet persze a morál és/vagy a szabadság kérdéskörét a filozófiai megközelítés szempontjából méltatlan módon bagatellizálni, negligálni, lehet különféle angolszász katedrákon felmerülő erőltetett és tragikomikus (ál)filozófiai (ál)problémákon rágódni, csak közben azért józanabb pillanatainkban ne felejtsük el: épp egy olyan problémát próbálunk ilyenkor bagatellizálni, negligálni, ami nagyjából azóta foglalkoztatja az embereket, amióta filozófiáról beszélünk.