HTML

<div class="fb-like-box" data-href="https://www.facebook.com/pages/namitgondolszhu/245655545444485?ref=hl" data-colorscheme="dark" data-show-faces="true" data-header="true" data-stream="false" data-show-border="false"></div>

Na, mit gondolsz?

E blogban valódi filozófia problémákat mutatunk be egyszerűen, irányzatok és idegen szavak nélkül. Ha van kedved, gondolkodj el rajtuk!

Like Box

parfit1.jpgA hatvanas évek óta tudjuk, hogy a kérgestest (corpus callosum) átvágásával egymástól elválasztott agyféltekék olykor úgy viselkednek, mintha külön személyek vagy én-ek tartoznának hozzájuk. A bal agyféltekének pirosat mutatnak, a jobbnak kéket, majd megkérik az illetőt, hogy írja le milyen színt lát; a bal félteke által vezérelt jobb kezével pirosat, a jobb félteke által vezérelt bal kezével kéket ír. Egy pácienssel előfordult az is, hogy az egyik kezével át akarta ölelni a feleségét, míg a másikkal távol igyekezett tartani magától.

Azt is tudjuk, hogy egyetlen agyféltekével is lehet élni. Egy időben az epilepszia igen durva eseteit az egyik félteke eltávolításával kezelték, bár ehhez csak végső esetben folyamodtak, s akkor is inkább csak gyerekeknél, akiknek idegrendszere plasztikusabb és így könnyebben visszanyerik a kieső funkciókat.

Akkor most vegyünk egy esetet, amely kicsit sci-fi, de nem nagyon az. Albert, Béla és Csaba testvérek. Albert és Béla valamilyen súlyos agyi rendellenességben szenvednek, ami hamarosan halálukat okozná. Csaba agyának semmi baja, de egy súlyos autóbaleset következtében menthetetlenné válik. Ezért a sebészek Csaba bal agyféltekéjét Albert, jobb agyféltekéjét Béla koponyájába ültetik be. Így ahelyett, hogy mindhárman meghalnának, ketten életben maradnak. De ki is?

Albert és Béla nyilván nem. A két túlélő Csaba emlékeivel rendelkezik, s bár sokat tud Albert és Béla életéről, azokra nem úgy tekint, mint a saját életére. Ha el kell mesélniük élettörténetüket, Csaba életéről fognak mesélni.

Ezen túlmenően azonban nehéz megmondani, hogyan kellene az esetről számot adnunk. A következő lehetőségeink vannak.

  1. Valójában egy személy marad meg, Csaba, akinek történetesen két teste van. Ez ütközik azzal, hogy a személyeket testek alapján szoktuk számolni, no meg azzal is, hogy a kéttestű Csaba két külön életet él.
  2. Csabából mindig is kettő volt, az egyik a jobb, a másik a bal agyféltekéhez kötődött, csak éppen korábban egy testen és egy életen osztoztak. Ez némileg arra emlékeztet, amikor a sziámi ikreket elválasztják egymástól. De ha ezt az opciót választjuk, miért ne állíthatnánk azt, hogy benned is két személy van?
  3. A műtét előtt egy személy volt, Csaba, a műtét után két személyünk van, az egyik Albert, a másik Béla testében. Ekkor azonban a műtét előtti személy, Csaba, nem azonos egyik életben maradóval sem, hiszen a személyes azonosságot tranzitívnek gondoljuk. Ez azt jelenti, ha én azonos vagyok azzal, aki ennek a blognak az októberi posztját írta, s aki az októberi posztot írta azonos azzal, aki a szeptemberi posztot írta, akkor én azonos vagyok azzal, aki a szeptemberi posztot írta. De ha ez így van, akkor a személyes azonosság valójában nem is fontos. A súlyosan sérült Csaba nyilván azért megy bele a műtétbe, hogy ami igazán fontos belőle, az megmaradjon. De ennek a megmaradásához elég a pszichológiai folytonosság, hogy legyen valaki, akinek ugyanazok az emlékei, ugyanazon tervek megvalósításán dolgozik, ugyanúgy viszonyul más emberekhez, stb. A pszichológiai folytonosság pedig a személy megszűntével is fennmaradhat.

parfit2.jpg

Hogyan kellene az esetről gondolkodnunk? Te mit gondolsz?

Derek Parfit (†2017. január 1.) nyomán

Címkék: túlélés személyes azonosság Parfit

9 komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

ipartelep · http://ipartelep.blog.hu 2017.01.07. 09:13:06

A leírt válaszlehetőségek közül az első kettő egyértelműen rossz. A harmadikban vannak igazságmorzsák, csak elgaloppírozza magát, túl sokat állít, közte hamisságokat is.

Helyesen ez történetet a következőképpen kellene értékelni, mégpedig egy mondattal: egy személyből kettő személy lett. És pont.

És akkor gondoljunk bele, hogy ez mit jelent, és mivel jár. Tegyük fel, hogy a szétválasztott, és átültetett, immár két külön két félteke hordozza az egység (amikor egyben voltak) tulajdonságait, emlékeit, személyiségét, vagyis tudatát (ez nyilvánvalóan ennél sokkal problémásabb, és a szétválasztáskor sok minden elveszik, de most engedjük ezt meg). Akkor az történik, hogy a felébredés pillanatában a két új fél pontosan ugyanazzal a tudattal (személyiség, emlékek, jellem, kellem, stb.) rendelkezik, mint amikor még egyben voltak, a másik testben. De rögtön ettől a pillanattól kezdve, már mind a kettő egy új, egymástól független életet kezd élni. Ez pedig azzal jár, hogy az új élet új élményei, tapasztalatai kezdenek rárakódni a régi, hozott személyiségre. És mivel már kettéváltak, ezért a külön életük miatt, egyre inkább különbözni is fognak egymástól. Vagyis az egy személy (és agy) ténylegesen két külön személyiséggé (tudattá, stb) vált szét.

És ezzel az égvilágon semmilyen probléma sincs. Talán azért nehezebb ezt elképzelnünk, mert a valóságban ilyesmi nem szokott megtörténni, nem tapasztalunk ilyet. És ugye,az ember elsősorban azt tudja jól megérteni, ami a mindennapos tapasztalataihoz közel áll. (Ezért rendkívül nehéz megértenünk a kvantumvilág "illogikus" eseményeit is.)

Hogy érthetőbb legyen: egy analógiája a fenti esetnek a teleportáció is. A Star Trekben ez úgy történik, hogy a testet atomjaira bontja egy gép, és vagy elsugározza magukat az atomokat, vagy, (mivel az atomok sugárzása tulképen fölösleges is, csak az információ kell) az összerakáshoz szükséges információkat, majd az új helyen a talált anyagokból összerakja a személyt. (Az itt (a filmben) használt) technoblablának most nem néztem utána, ez most nem is érdekes. Viszont többször megtörtént az, hogy az eredeti test valamiféleképpen megmaradt (tehát csak az információk mentek tovább), és onnantól ugyanaz az ember két példányban létezett. Nos bizony, ilyenkor is az van, hogy a szétválás pillanatától kezdve az két külön személy (tudat, személyiség, stb.) lesz, két külön élettel.

És ugyan fel lehet tenni azt a filozófiai kérdést, amely az azonosságra vonatkozik, csak itt nincs sok értelme ennek a kérdésnek. Ugyanis, ez a fogalom nem tudja "kezelni" azt az esetet, amikor valami ketté válik, de úgy, hogy bizonyos értelemben (más értelemben meg nem) mind a kettő jogot tart az "örökségre" a folyamatosságra. Hiszen az azonosság fogalma A=A formájú, és nem értelmezi az A=B és A=C formulát, éppenséggel ezek pont ellentmondanak neki.

Tehát magyarán: nem kell mindenre ráhúzni bizonyos merev filozófiai kategóriákat, amiket nem lehet oda ráhúzni. Ez az eset igen jól (ha a hétköznapi tapasztalattal nem is) érthető, és magyarázható logikus gondolkodással, de/és a filozófia merev azonosság-fogalma itt csődöt mond.

toportyánféreg 2017.01.07. 19:50:01

mibe' halt meg? a kis fehér ingi'be?

FMR 2017.01.08. 21:46:23

Derek Parfit (nyugodjon örök békében) felvetései egyszerre jogosak és zavarba ejtőek. Leszögezném az elején: mindennemű ellentmondástól mentes válasz nem adható ezekre a kínzó kérdésekre, még filozófusként sem. A probléma ugyanis nem logikai, hanem metafizikai ÉS ismeretelméleti természetű (a kettő általában nem is választható el). Ahhoz, hogy e kínzó dilemmákra kielégítően megfelelhessünk, mindenekelőtt tisztában kellene lennünk a tudat természetével. Merthogy a kérdés itt egyértelműen és elsősorban a tudat természetének leglényegét célozza:

Nem tudjuk, hogy hol húzódnak meg a tudat határai - sem az én tudatom, sem mások tudata. Nem tudjuk bizonyosan azt sem, hogy a tudat mennyiben fizikai/materiális, mennyiben szellemi/immateriális/spirituális természetű. Nem tudjuk azt sem, hogy miben áll pontosan a fiziológiai kapcsolat a test és a tudat között. Nem tudjuk, hogy a tudat mennyiben inherens része egy térben és időben létező individuumnak, és mennyiben nem (amennyiben része egy jungi értelemben vett kollektív tudattalannak). Nem tudjuk, hogy létezik-e egyáltalán kollektív tudattalan (habár inkább valószínű a létezése ennek, mint az ellenkezője), és ha igen, akkor létezhet-e hozzáférése ehhez az egyéni tudatnak, továbbá ha van hozzáférés, akkor milyen mértékben és milyen állapotokban lehetséges ez. Nem tudjuk már azt sem, hogy a tudat véges vagy végtelen természetű. (Mást mondanak erről a buddhisták, és mást a nyugati elmekutatók és/vagy filozófusok.)

Mulandó, partikuláris lényekként aligha adhatunk ezen univerzálisan érvényes kérdésekre _konszenzuálisan elfogadható_ válaszkísérletet, még akkor sem, ha ennek lehetősége _elvileg_ nem kizárt. (A verifikálása bármely plauzibilis válasznak ugyanakkor _gyakorlatilag_ lehetetlen.) Mindezek kardinális kérdések, és a rájuk adott válaszok távolról sem megnyugtatók.

Márpedig az ezen kérdésekre adott válaszok minőségileg befolyásol(hat)ják mindazt, amit egy térben és időben véges lény tudatát meghatározza, következésképp azt is, hogy létezhet-e a valóságban is reláció egy testileg megszűnt ember és egy másik ember tudata között.

Ennyiben a probléma metafizikai természetű.

Ismeretelméleti természetű annyiban, amennyiben egy ősrégi filozófiai problémát érint, mégpedig szintén lényegileg: ez pedig a szubsztancia kérdésköre. Mint ismert lehet, a filozófusok között a mai napig nincsen konszenzus abban (sem), hogy a jelenségeknek (sőt, magának a fennálló világnak) van-e szubsztanciája, avagy MINDEN "üres természetű" (ahogyan az eredeti, nem meghamisított buddhizmus tartja). Itt csak utalnék Tornai Szabolcs A Világ mint téveszme című lebilincselően érdekes könyvére. Tornai könyvében a szubsztanciatagadók táborát erősítve a következőket írja:

"Mint az azonosság, mint az önazonosság tehát olyan képzet, amely csak a matematikában és a logikában helytálló, ám a tapasztalati világban fantazmának tekinthető. Ez azt jelenti, hogy míg a szubsztancialista felfogás szerint az Én = Én képlete megfellebezhetetlen evidencia, a szubsztanciatagadás oldaláról csak az Én ≈ Én képlete fogadható el". (66. o.)

Aki ezen megütközne, az gondolkodjon csak el: vajon mennyiben vagyunk azonosak mondjuk 5 éves kori önmagunkkal? Azonosak vagyunk vele - és mégsem. Nem csak a testünk volt más, de természetesen a tudatunk is, miközben akkori énünk tagadhatatlanul része annak, amik "mi" vagyunk most. Része, de mégsem azonos vele. Ráadásul nem hogy 5 éves énvalónkkal nem vagyunk azonosak, de - radikálisan és szigorúan lesarkítva ezt az evidens tapasztalatot - még azzal az énünkkel sem, aki egy másodperccel korábban voltunk. Csak azért, mert érzékileg nem tapasztaljuk ezt a minden jelenséget érintő immanens változást, ettől még a világ - és benne minden jelenség, minden ember önvalója is - minden pillanatban, permanensen változik.

Ha pedig mindezt elfogadjuk, akkor létezhetne egy 4. lehetőség is:

A műtét előtt Csaba tudata, énje (is) szakadatlanul, állandóan változott, ahogyan Albert és Béla tudata is. Következésképpen kérdéses, hogy egy dinamikusan változó tudatról mennyiben szabad és lehet önállóan beszélni úgy, mintha az egy önálló, zárt, kontúros, személyspecifikus, önazonos, szubsztanciális tudat lenne, és mindezen lezárt tudat (Csabáé) voltaképp milyen relációban áll fenn azzal a - helyhez, fizikai testhez nem feltétlen kötődő - tudattal, amely Albert, illetve Béla tudata.

Végül pedig az, aki a 3 esetből egyiket (vagy másikat) mindennemű argumentáció nélkül eleve lesöpör az asztalról, az csak azt bizonyítja ezzel, hogy valójában okoskodó imposztor, aki nem gondolkodott el mélyebben az egyes lehetőségeken. Merthogy Derek Parfit által vázolt esetek közül igazából egyike sem zárható ki kizárólagos módon. És pont azért nem, mert a tudatnak, a személyiségnek és a fizikai testnek a viszonya problematikus, nem tisztázott, az igazság pedig egyáltalán nem (vagy legalábbis nem feltétlen) illeszkedhet a hétköznapi, konvencionális tapasztalatunkhoz. Sőt. Ellent is mondhat ennek.

FMR 2017.01.09. 08:30:05

@FMR: Javítás:

"Mint az azonosság, mint az önazonosság..." -> Mind az azonosság, mind az önazonosság...

FMR 2017.01.12. 16:28:14

@toportyánféreg: A magadfajta degenerált trollokra nincs szükség. Itt egészen biztosan nem. Szégyelld magad és takarodj!

quodlibet 2017.01.12. 16:50:13

@FMR: tetszett amit írtál, nincs mit hozzá tegyek, gondolkozom rajta.

Fodor Balázs 2017.02.07. 10:34:55

@ipartelep: "ez nyilvánvalóan ennél sokkal problémásabb, és a szétválasztáskor sok minden elveszik, de most engedjük ezt meg"

De a féltekék szétválasztása kulcsmomentum, onnantól az eredeti egység megszűnik és két másik származik belőle. Tehát a bal és jobb félteke összekötött együttese nem egyenlő az egymás mellé rakott két féltekével, mert az utóbbiból az összeköttetés és emiatt rengeteg folyamat hiányzik.

Fodor Balázs 2017.02.07. 10:36:52

@FMR: " Csak azért, mert érzékileg nem tapasztaljuk ezt a minden jelenséget érintő immanens változást, ettől még a világ - és benne minden jelenség, minden ember önvalója is - minden pillanatban, permanensen változik."

De ebből nem következik, hogy ne lenne ennek a változásnak invariáns eleme/folyamata. Ezt bizonyítja az is, hogy egyáltalán emlékszel bármire is. Ha ma is tudod, hogy hol laksz, meg tegnap is tudtad, akkor ez pl. máris invariáns.